Harle Tamás nemcsak a tollal bánik jól 

Harle – módszer nem egy gyógyszer

Látogatás a Komlósi Oktatási Stúdióban

     Nem hittem volna, hogy a New York Times-nál eltöltött jó pár évem után tudnak még meglepetést okozni nekem. A „kedves” főnököm azt a feladatot adta, repüljek el Magyarországra, egy budapesti nevenincs iskola előadására és nézzem meg valóban annyira frenetikus az a Harle – módszer, avagy sem. Gondoltam vagy ennyire nincs munka, vagy rám nincsen szüksége a Szerkesztőségnek. Na mindegy, megnézem mi zajlik a „világ végén” – nyugtattam meg magamat.

    Egész úton azon merengtem, biztosan kell lenni valami oka az utamnak, az nem lehet, hogy egy ekkora példányszámú lap csak úri passzióból átrepíttet az óceánon. Megérkeztem, a repülőtéren fogtam egy taxit és megkértem a sofőrt, mutassa meg a várost nekem. Meglepően szép város, már amit láttam az útlezárások miatt. Elérkezett az idő, már semmi sem menthet meg attól, hogy megismerjem ezt a módszerféleséget. A Dunától nem messze egy hatalmas épületnél állt meg a taxim. Felsiettem az emeletre, ahol diákok beszélgettek a terem előtt. Ez lesz az, amiért több ezer kilométert repültem. Beültem a hátsó sorba és vártam az „előadást”. Bejön egy tanár – úgy vélem Harle Tamás – abban a pillanatban megdermed a levegő. Utasításokat osztogat és jelzi a későn érkezők nem jöhetnek be. Kezdett érdekes lenni, mert nálunk egy ilyen kijelentésnél már ketten rátörték volna az ajtót. Mindegy, ez Magyarország, itt még van szava az oktatónak. Térjünk vissza az eseményekhez. Megkéri a résztvevőket, hogy különféle feladatokat tegyenek meg. Meggyújtották az asztalon lévő gyertyát és a füstölőt. Eközben halkan Sade zenéje szólt. Az asztalhoz szólított egy gyönyörű lányt, akinek választania kellett a könyvek közül. Kicsit merenget, melyiket válassza, majd elvette az egyiket, leült, és olvasni kezdett. Nagyot sóhajtott, tapintható volt a feszültsége, valószínűen ez lehetett az első nyilvános szereplése. Olvasás közben a hangja szépen csengett, de olykor megremegett. Minden mondat között nagy levegőt vett, amit reszketve lehelt ki magából. Vége van, megkönnyebbült. Az óraadó megköszönte, és kezet csókolt neki. Egy kézcsók és más semmi, Harlénak csak ennyi. Helycsere következett. Egy idősebb úr jött a sorban. Komótosan helyet foglalt, majd belekezdett a könyvbe. Pechére Esterházyt választott, ami nehezen érthető olvasmány. Nem is értette. Meg – megakadva tudta csak abszolválni a feladatot. Nagy megkönnyebbülésére a tanár leinti. Felállt és elindult a helyére, ezúttal a kézcsók elmaradt. Újabb hölgy érkezett az asztalhoz, egy másik könyvet választott és magabiztosan, hanyag eleganciával hajtotta végre a feladatot. Miután végzett, a kézcsókot egy ráadás tánc is követett. Csak egy tánc volt, mit tőled kértem én – dúdolta magában a tanerő. Ekkor már kezdtem elveszíteni a fonalat. Mi jöhet még? – rágódtam az utolsó padban. Jött az utolsó lány, aki ismertette a hallgatóságával, miért nem híznak a francia nők. Nagy sikere volt, főleg a lányok körében. Ezt követően bejöhettek a későn érkezők. Nagy örömükre arról kellett tudósítaniuk, amin nem voltak jelen. Ez lenne az a híres Harle – módszer? Ezért repültem át az óceánt? Különös. Kíváncsi vagyok ezzel a gyakorlattal mit fog elérni?

    Szállok a gépen, távolodom Budapesttől, csak egy dolog nem tud távolodni a fejemből. Mit tudhat ez a Harle Tamás, aki miatt ideküldtek engem New Yorkból? Jó lenne rájönni, mert lassan leszáll a gépem…