Fiala János próbált kifüstölni a műhelyéről 

A mikrofonnál: Zöldi Tamás,

Avagy, az első önálló rádióműsorom előzménye

Fiala-műhely

A Pokol tornácától a siker kapujáig

"Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
    én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
    rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
    Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
    az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,
    csupán örökkel; s én örökkön állok.
    Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel"
 

   Akár ez is lehetne Fiala János műhelyfoglalkozásnak a mottója, ahová jártam. Ismerik a mondást: „a remény hal meg utoljára”- no, ebben az esetben ez nem fedi a valóságot, hiszen itt pont elsőként halálozik el Remény úr.

   A tőlem megszokott nagy mellényt sutba hajítva léptem be az első foglalkozásra. Itt jegyezném meg, (mert máshol elfelejtem) hogy én voltam a csoportból az egyedüli, aki rendszeresen hallgatja a Kelj fel Jancsi!-t, Fiala reggeli műsorát. Még nem lehetett eldönteni a kezdeti időszakban, hogy ez előny vagy hátrány lesz a számomra. A későbbiekben rájöttem, hogy egyiket sem, sőt, igazából semmit sem jelent.

   Ahogy illik, a bemutatkozással kezdtük a csoportterápiát. A vége felé kerültem sorra, ami nagyon hálás dolognak ígérkezett. Az előttem szólóknál röpködtek a diplomák, a nyelvvizsgák, a minimum a főiskolás volt, tehát, ha jobban belegondolok, az egy négyzetméterre eső értelmiségek száma meglehetősen magas volt a teremben. Aztán jöttem én, az asztalos. (a későbbiekben: Az ács- Fiala nevezett így el) Próbálta leplezni az előítéletét, de valamilyen mértékben lerítt az arckifejezéséről, hogy mit is gondol rólam igazán.

Egészen a második foglalkozásig kellett várni, amire utolért a teljes megsemmisülés. Történt ugyanis, hogy egy magyarázatánál kissé elmerengtem még egy előző hozzászólásom helyességén, amikor hirtelen azon vettem észre magam, hogy elvesztettem a beszélgetés fonalát. A mellettem ülő lánytól megkérdeztem a történet csattanóját, amire a szemfüles János lecsapott, és megkérdezte, hogy mi a diskurzus tárgya. Erre én – naivan – megismételtem a csoporttársamhoz intézett kérdésemet. Itt követtem el a hibát! Fialánál ez úgy jött le, mintha nem érteném a sztori lényegét, pedig csak éppenséggel nem figyeltem. Magyarázatomra nem volt kíváncsi, jött is a végítélet rögtön. Csak a lényegét írom le, ezt idézni úgysem lehet. „Finoman” rávilágított arra, hogy mennyit számít a nevelés vagy annak hiánya. Úgy éreztem akkor magam, mint akinek volt gyerekszobája ugyan, de soha nem engedték be oda. Ebben a pillanatban, amikor éppen eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó ötlet lenne most kiugrani az ablakon, a csoporttársam a védelmemre kelt, de hiába. Ez a megnyilvánulás nemhogy segített volna a helyzetemen, hanem inkább ártott, természetesen ez nem róható fel annak a személynek, aki a mentségemre sietett, sőt, neki hálás vagyok a mai napig. Halált megvető bátorságról tett akkor tanúbizonyságot, hogy szembe mert szállni a Nagy Tanító véleményével. Egyik ámulatomból estem a másikba, még fel sem fogtam mit mondott János, már kaptam a fejem Fábihoz, aki a védelmemre kelt, és jött a kegyelem (?) döfés. A helyiség fura ura száját a következő mondat hagyta el: „Én nagyon jól beszélek angolul, de ha bekerülök egy olyan társaságba, ahol jobban beszélnek nálam, akkor úgy érzem magam, mint ön most.”- ez halálos szúrás volt. Amikor jelentkeztem ebbe a műhelybe, azt gondoltam, hogy mindenre fel vagyok készülve. Tévedtem. Leírhatatlan érzés volt. Első gondolatom az volt, hogy felállok és hazamegyek, de visszafogtam magam. Nem adom meg neki ezt az örömöt, hogy távozom – gondoltam akkor. Inkább nem jövök többet – suhant át az agyamon a második lehetőség. Az óra folytatódott, nem volt idő nyalogatni a sebeimet. Összeszedtem magam és zsinórban háromszor jól válaszoltam a kérdéseire. Az első helyes feleletemnél még nem volt reakció, a másodiknál már megjegyezte: „Na, ezt becsülöm önben, rúgott egy öngólt és most akar rúgni egy rendes gólt is, hogy helyrehozza a hibáját!”. A harmadiknál örömében úgy fültövön vágott, hogy az elégedettség, ami az újabb jó válasz okozott, egy szempillantás alatt tovaszállt. „Na látják, teher alatt nő a pálma!”- mondta mosollyal a szája szegletében. Ekkor kicsit visszajött az önbecsülésem, amire néhány perce semmi esélyét sem láttam. „Ön lement a tó fenekére, de most felrúgta magát, és újra a víz felszínén van.”- újabb elismerés, nagyon kellett a lelkemnek. Az örömöm ne legyen osztatlan, rögtön megjegyezte, hogy a következő foglalkozáson még simán lehetek újra a tó fenekén. Ekkor már nem tudott meghatni ez a tüskéje, megedződtem addigra, hogy ne fájjon.

   Ezeket a pillanatokat az Élet nagy próbatételeinek fogom fel, és maximálisan igaz ez a mondás: „Ami nem öl meg, az megerősít”

Majdnem megölt (legalábbis a lelkemet tekintve), de leküzdöttem és ez jó érzéssel tölt el. Nem futamodtam meg, pedig lett volna rá igény.

  Ezen megpróbáltatások után megkaptam a lehetőséget Fiala Jánostól, és elkészíthettem életem első fél órás élő műsorát a Pontfm 88.1 rádióban, méghozzá a Ferencvárosról. Kell ennél több?

   Itt állok a siker kapujában, remélem beengednek…