“Szeretned kell azt amit csinálsz, s akkor a legdurvább munka is alkotássá válik.” (Gorkij)

A 30 éves háború

   Mennyi, harminc? Mi harminc? Mi mennyi? Régi móka, de mint tudjuk, újszülöttnek minden vicc új. No, de mi a helyzet a régen szülöttekkel, a 70’-es évek végén érkező arany (de)generáció mindenre elszánt amazonjai és emezenjei, a szocializmus kenyeréből még csipegető, de a receptváltás vívmányait (el)élvező feltörtető ifjúságával?

   A harmincas szakosztály nagypályás labdarúgói előtt szabad a pálya, ott dolgozhatnak, ahol akarnak, csak annyi a bibi, hogy nem akarnak. A klisészótárt felütve olvashatjuk a remekbe szabott mondást: a nem akarásnak nyögés a vége – egy apró problematikával találhatjuk szemben magunkat, hogy ebben az esetben még a nyögés is nehezükre esik. Még a Kovi filmekben is utószinkron kell egy „spontán” nyögéshez is. Erről jut eszembe, milyen a jó pornófilm? Nyögve nyelős.

Visszakanyarodva a fő csapásirányhoz, vizslassuk meg, hogy eme zseniális adottságokkal megáldott korosztálynak mely tulajdonságait kellene sutba dobnia!

-         Bejárok a munkahelyemre - életérzés. Nem bejárni kellene, hanem dolgozni! Biztos jobb a szórakozóhelyen, drogfelhőben róka komát várni a WC előtt négykézláb térdepelve, de abból sem származhat hátrány, ha már rászánja az időt, hogy bemegy a melóhelyre, akkor már egy kicsit, csak úgy jelzés szinten dolgozzon is valamit. Ki tudja, hátha nem fáj annyira?

-         Lógok a haverokkal – életigenlő hozzáállás. Ez aztán az életcél! Lógni, méghozzá a haverokkal. („Lógni fogsz!” – tenné hozzá egy képviselő, korántsem ebben az aspektusban.) Ezt nevezem. Már maga a kifejezés is sugallja az előre megtervezett programot, hatalmas, világmegváltó eszmecserék ígéretét magukban rejtő, magvas gondolatokkal teletűzdelt baráti cseverészés lehetőségét.

-         Szingli vagyok, ments ki innen! – az „önként” vállalt magány esete Tóth Marival. Minden gondolatuk a pasik körül jár, de a külvilág részére úgy prezentálják, mintha ez lenne a világmindenség legjobb érzése. Ha megkérded miért nincs partnerük, a válasz nagy valószínűséggel a „nincs szükségem férfiakra” kezdetű nagymonológgal indulna. Nem ciki a magány, de ne állítsuk már be olyan cool dolognak! Természetesen, akadnak kivételek, de ez most kivételesen nem érdekel.

-         Kasza Nova – az újkeletű kúrótoronyok.   A férfiaknak az életük során begyűjtött skalpjaik számát egyszerű kiszámítani. A vágyálmukban szereplő számot, a valósan megszerzett trófeák számával összeszorozzuk és az eredményt egész egyszerűen négyzetre emeljük. A kapott értéknek a fele sem igaz, a másik fele meg féligazság. Nem vitatom, jó dolog a testi egyenleg balanszban tartása, de nem valószínű, hogy ez a legjobb ajánló levél annál a lánynál, akivel az életét kívánja összekötni.

-         A biológiai atomóra – a petesejtek támadása. „Ember tervez, Isten végez” mondás nem igaz a modern korunk harmadik x-ét taposó hölgyeire. Ránéznek a naptárra, rádöbbennek, hogy megkoplalták már a fogyókúrás kenyerük javát és még nem szültek egy gyerek nem sok, annyit sem. Ilyenkor következik egy pár választás. A folyamat nem tart sokáig, mert a nő meglehetősen céltudatos, akár a Terminátor, úgy keresi a prédáját. Ahogy befogta a zsákmányállatát, már készülhet is a kisded, határidőre, a tervnek megfelelően. A szülés után, ha szerencsés a férfi, még pár évet lakhat is a gyermekével és az „élete párjával”. Aztán jön a természetes fluktuáció, a „használat után eldobandó” hatás és megy a férfi, majd válik nem mindennapivá, azaz hétvégi apukává.   

Nem könnyű a harmincévesek élete. Talán a negyveneseké nehezebb vagy az ötveneseké, de az is előfordulhat, hogy az élet maga ennyire nagy teher. Fogjunk össze, a közteherviseléssel esetleg elviselhetőbb a létünk!