Albert Györgyi

(1964-2008)

   Elment, csak éppen benézett hozzánk 44 év erejéig, és rohant is tovább, ahogy egész életében tette. Gyászol a média világa, egy rendkívül okos és szakmailag kimagaslóan felkészült zsurnaliszta tette le mindörökre a tollat. Albert Györgyi szíve megszűnt dobogni, munkásságát őrzi megannyi TV felvétel, de emlékét nekünk kell megőrizni.

   Nem vagyok hajlandó azon fröcsögni, hogy milyen lelki problémái voltak és milyen kilátástalan harcot vívott az alkohollal! Erre ott vannak a bulvársajtó képviselői, akikben Albert Györgyi halálhíre hallatán nem a gyász uralkodott el, hanem a tuti két hét címlap jövőképe. „Van kiről írni!” – ugrottak örömükben. Viszik majd, mint a cukrot a lapot, szépen, kis dózisokban kell adagolni a sztorikat. Megszólal majd pályatárs, élettárs, aki utoljára látta, aki utoljára hallotta és végül, aki utoljára látta azt a személyt, aki utoljára beszélt Györgyivel. Mindenkiről lehúznak egy sor bőrt, de lehet, hogy kettőt is, ha van rá igény. Eladó a halálhíre ötszázért! Mint a hiénák, úgy csapnak le egy ismert személyiség tragédiájára. Több cikk jelenik majd meg róla, mint mikor élt, és kiderül, hogy minden celebnek van vele egy közös élménye. Legalább három tagot találnak, aki utoljára beszélt vele telefonon, sőt biztos lesz legalább egy ember, aki már régen sejteni vélte, hogy ez a szívleállás bekövetkezik. Sajnos ezen nem lehet meglepődni, mert mit várunk a mai médiumoktól, amikor az egyik kereskedelmi csatorna szívfájdalom nélkül csinált bohócot Albert Györgyiből egy főzős valóságshowban. Teljes mértékben hidegen hagyta a televíziós társaságot, hogy történetesen Györgyi beteg, igen az, mivel köztudottan az alkoholizmus betegség. Ez semmit nem számít, csak egy dolog: a nézettség, bármi áron.

   Meddig lehet büntetlenül kiárusítani egy halott ember legféltettebb titkait, amit a „jóbarátok” adnak el, egyáltalán nem baráti áron? Nem szeretnék különbséget tenni ember és ember között, de halkan megjegyezném Tisztelt Újságíró Hölgyek és Urak, hogy legalább akkor kellene egy kicsit hátrálni azokkal a bizonyos agarakkal, amikor egy pályatárs hagyja el végleg e földi létet. A szolidaritás már nem létező fogalom? Természetesen ezek költői kérdések, mert a válasz sajnos valószínűleg a nem. Annyi mindenről lehet írni, ami nem gyaláz meg senkit és nem teszi nevetségessé a védekezni már képtelen alanyt. Miért kell ilyen alantas eszközökhöz folyamodni? Senki ne feledje, ha ma még ő is áll a ravatal előtt, holnap talán őt állják körbe! Tiszteljük nemcsak az élet szentségét, hanem a halálét is! Azt vallom, hogy ez nem vallásosság kérdése, hanem a kulturáltságé elsősorban. Minden bulvárúszónak ajánlom figyelmébe, hogy azzal a tudattal ragadjon tollat, hogy az élet csak átmeneti állapot, de halhatatlanná csak úgy válhat, ha az élők úgy akarják.