Az én ezerkilencszázötvenhatom

Magyar vagyok. A sok közül egy.

Magyar vagyok. Itt születtem.

Magyar vagyok. Nem jobboldali, nem baloldali, egyszerűen magyar.

Magyar vagyok. Nincs idegen szívem, a szívem mindig is az enyém volt.

Magyar vagyok. A Himnusz nekem ugyanúgy szól, mint annak, aki veri a mellét, hogy mekkora magyar, vagy annak, aki a lakásában marad a nemzeti ünnepen, mert fél, hogy baja esik.

Magyar vagyok. Nem félek.

Magyar vagyok. Félek.

Magyar vagyok. Nem több mint más, de végképp nem kevesebb.

Magyar vagyok. A csendes forradalmár, minden nap harcolok, hogy túléljem a mát, és megérjem a holnapot.

Magyar vagyok. Ez az én harcom, és az enyém is marad.

Magyar vagyok. Nem kell a segítség!

Magyar vagyok: Ki segítene?

Magyar vagyok. Büszke magyarságára, de gyanítom, ha olasz lennék, akkor arra lennék az. Senki nem tehet arról, hogy milyen náció tagja, de arról mindenképpen, hogy miképpen viselkedik a saját országában.

Magyar vagyok. Nekem 1956 az összefogásról szól, és arról, hogy semmit nem kell zokszó nélkül eltűrni, csak azért, mert mi vagyunk a gyengébbek.

Magyar vagyok. Szeretném leszögezni, 56’ mindenkié, ugyanannyira az enyém is, és közöm van hozzá, mint amennyire nem az enyém, és semmi közöm nincs hozzá. Ez ugyanúgy igaz a negyvennyolcas szabadságharcra, vagy a nándorfehérvári diadalra is.

Magyar vagyok. Nem hiszek a múlt szelektív öröklésében, miszerint a hőstetteket magaménak tudom, és büszkén vállalom, de ősapáink ballépéseiért, bűneiért felelősséget nem vállalok.

Magyar vagyok. Egy, a sok közül.