Teddynek csak a karja tört el, a karrierje töretlen.

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek! Már ezért érdemes volt a Komlósi Oktatási Stúdióba járni.

Cikk értékelése:

Kedves Teddy!

Azt hiszem, még soha nem ajánlottam neked "Komlósis" újságíró-tanulót. Most jó okom van rá! Kérlek olvasd, bíráld és próbáld ki a fiút, szerintem nagyon érdemes!

Köszi, üdv:

Komlósi Gábor

(Komlósi Gábor üzenete a blog-cikk feladatomra írva, Farkasházy Tivadarnak címezve)

Egy naplopó naplójából. 2008. április 6., vasárnap

Csak semmi Pánik, én nyertem!

Szomorú vasárnap

Reggeli agymerengés

   Ezt nem hiszem el, moziba KELLETT mennem! Persze, azzal nincsen baj, hogy filmnézésre „kényszerít” az iskola, de az már mégiscsak sok(k), hogy Till Attila rendezői szárnybontásához használtak statisztának. Régebben nem szerettem Tillát. Most sem. Próbáltam lelket önteni magamba, de mindig melléfolyt a lelkifröccs. Aggodalomra semmi ok - biztattam magamat, annyira mégsem rossz a helyzet, mintha a Mónika show-ba mennék szerepelni. Isteni szerencse, hogy túl sok fogam van ahhoz a műsorhoz! Felötlött bennem a lehetőség, hogy kicsit hosszabban kellene szürcsölnöm a feketémet, és akkor talán elkésnék. Csak pár pillanatig tűnt jó megoldásnak, mert időközben rájöttem, hogy nem kávézom. Nagyon úgy nézett ki a (reménytelen) helyzet, hogy csak egy közlekedési baleset szólhat közbe már. Nem szólt, sőt mélyen hallgatott. Megérkeztem.

Vasárnapi matiné

A fordulat az Odeon moziban

   Az esélytelenek nyugalmával ültem be az első sorba, nem elsősorban a szórakozás kedvéért. A csoporttársaimtól még kaptam egy-két infót, amitől végképp szerettem volna önkezemmel véget vetni a vetítésnek. Hiába koncentráltam erősen, hogy szakadjon el a filmszalag, ezirányú törekvésem dugába dőlt, én meg a kardomba.

   Pálfordulás történt. Kicsit restellem még magamnak is bevallani, de kezdett tetszeni a látottak. Még volt bennem egy kicsi „remény”, hogy talán még elromlik a film. Felsejlett bennem a mondás, miszerint a remény hal meg utoljára, de ahogy haladtunk előre az eseménnyel, egyre biztosabb lettem benne, hogy itt nem lesz temetés. Kifejezetten kellemesen szórakoztam a vetítés alatt, sokszor még mosolyt is fakasztottam a számra. A csoportterápiás foglalkozásos résznél eszembe jutott a Fiala–műhelyem hangulata, de hamar sikerült kiverni az agyamból a negatív hullámokat.  Nagyon ötletesnek találtam a rendezést, kifogástalan színészi alakításokat láttam. A témaválasztás eléggé „meleg” volt, de fogyaszthatóan tálalták elém. Végre egy magyar mozi, ami nézhető nyitott szemmel is! Elégedetten álltam fel a székemből és jó sportember lévén már a sportnapra „gyúrtam” agyban.

Vidám vasárnap

Menekülés a győzelembe

   Következett a nagy derbi. A „kicsik” és a „nagyok” focimeccse, pontosabban a KOS-35. és a KOS-36. évfolyam összecsapása. Első körben az osztályokból két csapat alakult ki. Igazi osztályharc dúlt a pályán, és óriási röhögés a lelátón.  Néhány interjút adtam - nem tudtam ellenállni a kérésnek - a mérkőzés után. Próbáltam megmagyarázni, hogy miért játszunk a harmadik helyért. Viszonylag egyszerűen válaszoltam: „Azért játszom a bronzéremért, mert nem vagyok egy arany ember”. Teljesen magától értetődően az első a KOS-35. lett. Hip-hip hurrá! Ennél már csak az volt kézenfekvőbb, hogy a bronzot is mi nyertük - igaz kissé vitatott módon, büntetőkkel. Az utolsó hétméterest kivédtem - amit a kapus rúgott, majd nem volt más hátra, mint értékesíteni a sajátomét. Berúgtam, ahogy a sportnap után a többiekkel is, de ez egy későbbi történés.

   Kissé csalódottan kocsikáztam át a Marczibányi térre, de élt bennem a vágy, hogy lesz még arany a nyakamban. Csak a félreértések elkerülése végett, nem arra gondoltam, hogy nyakamba veszem Arany Lacit. Betoppantam a csarnokba, de mondhatnám azt is, hogy ott teremtem a teremben. Személyemben a tavalyi pingpong-bajnokot üdvözölhette a közönség. Mivel nagyon hagyománytisztelő vagyok, szerettem volna újra megnyerni a versenyt. Picit nyomasztott az a teher, amit én tettem a saját vállamra azáltal, hogy fűnek-fának és egyéb botanikai élőlénynek elújságoltam, hogy én fogok győzni. Kényszerpályára állítottam magamat. Olyan vagyok, mint egy virtuóz vízszerelő - szeretek nyomás alatt játszani. Az asztalitenisszel egy időben még totózni is lehetett, fájdalom számomra, hogy ezen megmérettetésen nem indulhattam, mivel én készítettem a kérdéseket. Ellenben balga módon a darts versenyen részt vettem, de nekem itt a részvét jutott osztályrészül. Két személyt és egy gyorsot sikerült legyőznöm, de sajnos az ösztöndíjassal nem bírtam, pedig előtte még nagyon bírtam. Pataki úr továbbjutott, ami feldolgozhatatlan trauma a számomra.  Emléke bennem él.

   Egy esélyem maradt, hogy ne kelljen bujdokolva elosonnom a hátsó kijáraton. Nyernem kellett a pingpongon! Tagadhatatlan, hogy én voltam a favorit, de szerettem volna elkerülni azt, amit megannyi biztos befutónak hitt sportoló nem tudott, és ez a bukás. A második hely már ez a kategória, nem beszélve arról, hogyha a csoportból sem jutok tovább. Így, akárhogyan is néztem a lehetőségeket csak egy maradt, amivel maradéktalanul elégedett lehettem - a győzelem. Utálok csalódást okozni másoknak, nemhogy szerénytelenségemnek. Őrületes csatában diadalmaskodtam a döntőben, így ezüstöt markolt Fábián a végén.

Utó-pia

A sörténet vége

   Diadalittasan, ugyanakkor hihetetlen szomjasan vágtunk neki felfedezni Budapest vendéglátóipari alegységeit.  Több helyiségben záróráig maradtunk, meglehetősen mély nyomokat hagyva a vendégseregben és a személyzetben egyaránt. Ahol megfordultunk, az egy négyzetméterre jutó kacagások száma nagyon magas volt. Egy nehéz nap éjszakáján hajtottam nyugovóra a fejemet. Pattogott az agyamban a pingpong-labda és darts-cal a vasút felé, mély álomba szenderültem.