Ablakodalom
Ez a nap más volt, mint a többi. Persze, hogy az volt, hiszen gondoljunk csak bele, ha minden nap ugyanaz lenne, szerintem hamar megunnánk. Na, hol is tartottam? Ja, igen! Fogalmam sincs. Történetem Pesten esett meg, ami azért bír különösen nagy jelentőséggel, mert a cselekmény érthetősége szempontjából teljes mértékben érdektelen a helyszín.
Esküvőre voltam hivatalos, ami első hallásra nem tűnik rossz programnak, feltéve, ha nem én házasodom. Szerencsémre, ezúttal elkerült a boldogtalanító igen kényszeredett kimondásának réme. De mindent azért én sem úsztam meg. A férfinak egy lakodalom nem jár semmiféle plusz feladattal, hacsak annyiban nem, hogy a szokásos napi sörfogyasztáshoz ilyenkor öltönyt vesz fel. Csak előnyét lehet felsorolni a lagzinak. A hátrányáról azért nem tudok szót ejteni, mert – ha vannak is – ezekre másnap már úgysem emlékszem. Node, nem ilyen egyszerű a helyzet a női nemmel! Abszolút nem elítélendő módon, egy magára valamit is adó hölgyemény egy ilyen napon szeretne az Univerzum legszebb nője lenni. Nem esett ez másképpen az én szerelmetes Beámmal sem. A napi programunk nagyon feszesnek ígérkezett. Ébredés 9-kor (lelketlen feladat, mindez szombaton) utazás tőlem hozzá. „Érkezés a célponthoz” – mondta volna a GPS-em, ha igénybevettem volna eme hasznos szolgáltatást, de nem tettem. Magára hagytam Beámat, hogy ne zavarjam abban a röpke 3,5 órában, amíg kiválasztja a számára kedvező ruhadarabot. Sietnie kellett, hiszen 13 órakor várta a műkörömépítő humán erőforrás, majd 15 óra magasságában a hajformáló szakasszisztens. Nem ejtettem szót a szoláriumról, és ezután sem fogok, mivel eme szolgáltatást nem vette igénybe. Ugyanezen okból a későbbiekben sem fogok mondatokat fecsérelni a kozmetikus, a pedikűrös, a manikűrös és a bányaelektrolakatos meglátogatásáról…
Amikor minden szépészeti beavatkozáson sikeresen átesett, akkor, és CSAK akkor már indulhattunk is négyesben a fasorba! Mármint a Városligeti fasorba. Ezt megelőzően pusztán annyi teendőm volt, hogy újfent elnavigáljam a személygépkocsimat Bea ingatlanához. Az utazásban a testvérem, a felesége és kb. tízféle szeszes nedű kísért el. Utóbbiak ízlésesen egy 150 HUF értékű, szürke vödörben elhelyezve. Nászfolyadék. Amikor kérdeztük a menyasszonyt, hogy ajándékot vagy pénzt adjunk, ő azt mondta, a lének jobban örülnének. Hát megkapják. OlláLÉ! Tehát felvettük barátnőmet, aki az utolsó küllemformáló objektumból tartott az otthona irányába, hogy a korábban nagy gonddal kiválasztott ruhadarabokat végre magára ölthesse.
- Pár perc az egész, és már jövök is! – vetette oda túlzott magabiztossággal Bea. A túlzott kifejezés ezúttal egyáltalán nem túlzó, így utólag biztosan nem. Beszaladt a házba, majd néhány szempillantás múlva, (úgy számoltam, hogy négy szempillantás volt) már nem volt ekkora lendülete a kijövetelének.
- Beletört a kulcs a zárba, nem tudok bemenni. – fantasztikus hír, a lehető legjobb pillanat volt ez. Hirtelen remek ötletnek tűnt egy csoportos öngyilkosság, de elvetettük, mert ebben az esetben kárba veszett volna az ajándéknak szánt vödör mennyei manna, és ezt a lelki terhet egyikünk sem tudta volna magával vinni Lucifer lakhelyére. Éreztem, cselekednem kell. Abban a pillanatban már olyan energiagóc gyűlt össze bennem, amilyet Uri Gellernek még túlóra árán sem sikerülne elérnie. Az izgalom a tető fokára hágott, pedig a lakás földszinti. Gigantikus helyzetfelismerésemnek köszönhetően rátettem a kezem az ablakra, majd rikkantottam egyet: „mukodj!” és láss csodát, az ablak kitárult, lehetőséget biztosítva a keletkezett résen való behatolásra. Orbitális izomerőmet segítségül hívva, munkától megszilárdult kezeimet összekulcsolva, mintegy emelődaru segítettem elő Bea behatolását a hőn áhított nappali szobába. Felemelő érzés volt. Hős lettem, az én hősöm.
„Lakodalom van a mi utcánkban”- énekelhették volna a Városligeti fasor lakosai, de nem tették. Gyönyörű helyszínen került megrendezésre a hivatalos rész. Szabadtéri volt a nyíltszíni színvallás, ahol kijelentette az ifjú pár a holtomiglan-holtáiglant. Lógott az eső lába (majdnem megcsikiztem) ezért féltünk, nehogy idő előtt ázzon el a násznép. A ceremóniát követően felvitte az Isten a dolgunkat egészen a II. emeletig, ahol a mulatságra kijelölt hely fogadott. Már első ránézésre feltűnt, hogy az összes dekoráció zöld-fehér. Otthon éreztem magam annak ellenére, hogy nálam ez nincs így. A vőfély, aki hatalmas figura, remek hangulatot teremtett, pedig a zenekar mindent megtett az ellenkező hatás elérése érdekében. A zeneipari szakmunkásokkal nem volt baj, ha játszottak, csak ez ritkán adatott meg nekünk. Olyan érzésem támadt, mintha a pihenőjüket megszakítanák egy-két zeneszámmal, csakhogy ne legyen túl unalmas a lazítás. Amikor számon kértem a négy húron pendülőt, aki a főnöknek nézett ki, (ő ivott a legtöbbet, ez azért valamit jelent) hogy miért nem játszanak több lakodalmas nótát csak annyit vetett oda Csernus Imrét megszégyenítő nyegleséggel: „Tanultunk olyat is párat, de mi Rock & Roll zenészek vagyunk alapvetően.” Arra a felvetésemre, hogy miért nem olyan számokat játszanak, amit a közönség kér, csak annyit felelt: "Mi nem a Danubius Rádió vagyunk, hogy lehessen kérni dalokat.” Azt hittem menten belehelyezem a salakanyagomat a pantallómba. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy kissé szereptévesztésben van, de nem ért célba mondandóm lényege.
Szeretném leszögezni, hogy mindezek ellenére rettentő jól szórakozott mindenki, az égvilágon minden adott volt a mulatozáshoz. A vendégsereg szemtanúja lehetett egy „véres” anyóspárbajnak, fültanúja egy férfiakból álló szerenádnak, szem és fültanúja a Zöldi Művek Produkció jobbnál jobb műsorszámának. Ha nem látom, nem hiszem el, hogy milyen zseniálisak voltunk. (megtekinthető a videán! http://videa.hu/video_kereses/Csics%F3n%E9+a+lagziban és itt a másik http://videa.hu/videok/vicces/sorvers-a-lagziban-humor-hulyules-idiota-4an7Jk4ZjmcvxGOD )
Zárszóként csak annyit: Éljen az ifjú pár Andi és Andris! Aki nem érezte jól magát az szagoljon mást legközelebb!
