Néző vagyok, és nem mentelek ki!

A klónműsorok támadása

   Újra indul a tahóságshow a két rivális kereskedelmi adón, most is a celebekkel próbálják eladni az eladhatatlant. Nem Győzi az ember kipihenni a Gáspár család „hétköznapi” életét bemutató epizódok fáradalmait, és máris szomszédok lesznek Etus, Vágási Feri és Taki bácsi helyett: Horváth Évi, Falusi Mariann és Soma egy dél-amerikai dzsungel lakóparkjában. Természetesen a TV2 sem volt rest, és Frei Tamásnak hála, kitalált egy teljesen „egyedi” műsort! Sztárok a fejükre estek, ha jól emlékszem ez a becses címe a példa nélküli produkciónak. Egy igazi galandshow-ra számíthat a nagyérdemű!

   Alkalmam volt megkérdezni a Csakittéscsakönöknek Tamást, hogy mennyire motiválta a TV2-t az a tény, hogy az RTL klub már előhozakodott korábban egy meglehetősen hasonló műsorszámmal. Frei azt válaszolta a szájszervével, hogy ők találták ki hamarabb, ergo az RTL klub másolja a TV2-t. Csak azért nem kérdezem meg erről a másik felet, mert a válasz előre borítékolható.

Érthetetlen, hogy egy csatorna nem tud kitalálni egy olyan műsort, aminek nincsen meg a konkurens adón a klónja. Semmi kockázat, egyénieskedés, inkább fusson párhuzamosan két hasonlóan sz*r műsor, mint kipróbálni valami újat, amivel egy jót lehet égni adott esetben, ha nem jönne be a számításuk. Karöltve bandukolnak a kitaposott ösvényen, és fittyet hánynak arra, hogy az út, amin haladnak zsákutcába vezet. A „sztárjaink” pedig nyugodt szívvel asszisztálnak ehhez, vígan vonulnak be a dzsungelbe és csinálnak magukból bohócot, majmot (stílszerűen) és szép lassan elkiszeltündésedik az egész magyar sztárpaletta. Ezen személyek, akik ebben az össznépi szellemi színvonal leromboló akcióban domborítanak a gyűjtőneve: médiaprosti. „Eladó, kiadó az ismertségem, akár részletre is! Ha bogarat kell ennem ehhez, akkor bogarat eszem, ha finganom kell a kamera előtt, már pucsítok is hozzá. A lényeg a pénz, és a becses nevem forgása a köztudatlanságban!” – akár lehetne ilyen is egy szakmai motivációs levél a műsor jelentkezői közül.

   Az éremnek két oldala van (minimum), mint tudjuk, ezért nem lehet figyelmen kívül hagyni magát a Nézőt. Csak a szemlencséjükkel a televízió képernyőjét érzékelő humán erőforrások tudnák eme rossz irányba evező médiahajót a helyes útra kormányozni. A kérdés az, hogy mennyien vannak azok, akik ezt az irányt nem tartják jónak? Az is lehet, sőt ez tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a nagyérdemű publikum nagyon jól szórakozik ezen nagy szellemi kihívásokkal átszőtt produktumok láttán és hallatán. Akkor meg mit hőzöngöm én, a kisebbség? - tehetné fel joggal a kérdést egy antihőzöngő kisiparos. Szeretném hinni, hogy ezen sorok nem lesznek pusztába írottak, és elgondolkodnak azok, akiknek nem károsodott az agya teljes mértékben a túlzott Mónika show fogyasztása révén, hogy van még kiút ebből a szellemi szakadékból.

  A magam részéről leengedek egy kötelet, bízom benne, hogy vannak még túlélők odalenn…  

Egy legendával kevesebb

Lehet-e pozitív hatása egy halálnak?

  Illovszky Rudi bácsi Angyalföldről az angyalok földjére távozott. A felhőket félrehúzva, odafentről nézi, ahogy a Vasas, a Kispest, az Újpest, és a Ferencváros drukkerei, méltóságteljesen, egymás mellett(!), egy szál gyertyát gyújtva adóznak az emlékének.
  Miért kell meghalnia azért valakinek, hogy a szurkolókból előbújjon az emberi érzés? Kétlem, hogy ezt nem lehetne „átmenteni” a hétköznapokra, és normalizálni a csapatukért szorítók magatartását. Persze, ülhetünk karba tett lábbal, amíg az összes cicakavicsot és macskakövet eldobálják egymásra a fanatikus ultrák. Nézhetjük a szemhéjukat belülről, és belehelyezhetjük a fejfedőnket a homokba, de ettől a helyzet nem fog változni, maximum rosszabb lesz. Csak mi, jóérzésű álompolgárok tehetünk valamit, ha szeretnénk fordítani a történelem durrdefektes kerekén. Nem nyugodhatunk bele, hogy újfasiszta huligánok tönkretegyék családok szórakozását, és pártrendezvénnyé avanzsálódjon egy focimeccs. Engem teljes mértékben hidegen hagy – közérthetőbben – leszarom, hogy amikor a kedvenc csapatom játszik, éppen akkor ki a regnáló miniszterelnök, vagy éppenséggel mennyibe kerül egy liter benzin. Felfoghatatlan, hogy egy FTC-Szolnok szuperrangadón, miért kell egy egyébként nagyon szép Fradi gól után rögvest az Újpestet szidni? Megfigyelhető továbbá a hírös zöld-fehér táborban, hogy a csapatot valóban lelkesíteni hivatott dalokat sokkal halkabban lehet hallani, mint a valamilyen csoportokat, vagy személyeket szapuló rigmusokat. Véletlen lenne ez? Kétlem. A gyűlölet, az indulat, nagyságrendekkel nagyobb intenzitással van jelen a stadionokban, mint a labdarúgás szeretete, vagy Uram bocsá’ a klub imádata. Mivel magam is rúgom a bőrt, ezért belülállóként azt sem értem, hogy miért gondolják a csapatbuzdító kisiparosok, hogy attól jobban fognak hajtani a srácok, ha teli torokból szidják az MLSZ-t? Hogyan vár el jobb teljesítményt a játékostól az Ultra intelligens együttes stimuláló humán erőforrás, ha az egész mérkőzés alatt, a kerítésre rácuppanva szidja a biztatásának (szenvedő) alanyának az édesanyját? Szerény véleményem szerint a „Gyurcsány takarodj!” szállóige többszöri ismétlése a mérkőzés alatt garantáltan 110%-os formajavulást eredményez. Tudományosan bizonyított tény, hogy a „Kisteleki, szemét újpesti, bassza szájba a kurva anyját!” szólam, már egyszeri elhangzás után is kétszeresére növeli a futóteljesítményt. A „meneküljetek, meneküljetek!” pedig háromszorosára* fokozhatja az előbb említett szaladási együtthatót.(*becsült adat)
  Hiú ábránd lenne azt remélni, hogy a szélsőséges elemeket likvidálni lehet a futballpályák környékéről, de visszaszorítani lehet, sőt elemi érdeke minden sportbarátnak.
  Ha sikerülne elérni, hogy sikk legyen a kulturált szurkolás a stadionokban, és ciki legyen randalírozni, „akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán!”

Nyugodjon békében Rudi bácsi!

Bélből és vizelésből élők

Újra nyit az Erotika Kiállítás és (hepi)börze! Mosolyogj őszintén, egy vibrátorral a seggedben! Testközelből láthatod, amikor az erotikus modellek, orgazmusok sorozatát élik át a színpadon, ráadásul minden megjátszást mellőzve.

„Ne hidd azt, ó, ne, hogy letagadhatod, mások dolgoznak helyetted, míg szerepedet játszod.” – ez a szerep, mondhatni nagyon testhezálló feladat számukra. Nincs szükség a hagyományos értelemben vett színjátszásra, itt „csak” önmagukat alakítják a príma Donnák. Felfoghatjuk annak is, mint a hálószobában jól begyakorolt szituációs eseménysor, nagy közönség előtt való újraértelmezése. Ha nem lenne elég, hogy passzívan figyeled az történéseket, abban az esetben ingyen és bérmentve nyújthatsz segítséget a megfáradt női kacsónak, és immáron önkezeddel tukmálhatod a mű hímtagot a csajszi intim testrésébe. Érthető módon a te kezed sem bírja a végtelenségig, és mintegy pihenő gyanánt, más (nem anyai) örömök után is nézhetsz. A világ legtermészetesebb módján flangálnak a pavilonok között a „nyalnék” és „szopnék” pólóban a nem éppen első áldozó lányok (valószínűsíthető, hogy a szex oltárán már több alkalommal áldoztak, mint George W. Bush fegyverszünetet kötött). Persze a mai világban már nem kell(ene) meglepődni semmin.

Elképzeltem, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha minden igényünket kiírhatnánk a pólónkra. A teljesség igénye nélkül néhány ötlet:

„Eltartatnám magam, csórók kíméljenek!” vagy

„Megcsalt a feleségem, megbosszulnám” vagy

„Meleg vagyok, ne hagyj kihűlni!” vagy

„Hildes nagypapát vennék, akár részletre is” vagy

„Pénzed legyen. és tetszeni fogsz meglásd!”  

Mennyivel leegyszerűsödne minden. A világ egy össznépi társasjátékká avanzsálódna. A feladat pofon egyszerű, párosítani kellene az igényeket, és még az sem nyomna a latban, hogy azonos neműek-e, mivel igazából az azonos igenek számítanának, de az nagyon. Felgyorsulna az igények kielégítése, szükségtelenné válnának a puhatolózó kérdések, a felesleges próbakörök azért, hogy kiderítsük a másik fél igényét. Itt, ha nem is a homlokára, de a pólójára lenne írva a kívánsága, és nekünk nem maradna más hátra, mint nagy lelkesedéssel kielégítni…

Vitray

­   A Magyar Televízió oszlopos tagja, az egyetemes televíziózás úttörő alakja, tudása, tehetsége megkérdőjelezhetetlen. Ő Vitray, és ezzel mindent elmondtam. Vagyis majdnem mindent. Bármennyire fájó, egyáltalán nem szívesen írok erről, de egész egyszerűen nem tudok elmenni mellette szó nélkül, ami az olimpia alatt történt.

    Vitray Tamás, aki minden sportriporter, vagy televíziós bálványa, de legalábbis elismert alakja, miképpen juthat arra az elhatározásra, hogy aprópénzre (?) váltva a tudását elszegődjön az RTL klub csatornához, és ország-világ szeme láttára egy súgógépről olvasva (kifejezetten rosszul), napról-napra önkezűleg szedegesse ki a szobrának talapzatából a köveket? Kínos volt nézni, ahogy a szemüvegében tükröződött a súgógép, érzékelhetően feszengett a „szerepében”, meg-megakadt a szövegben, és a laikus számára is kitetsző módon nagyon olvasás ízűen adta elő a történetet. Bevallom egyszer, csakis egyszer láttam az olimpia ideje alatt, de ez is bőven elég volt. Úgy éreztem, hogy nem tudnám még egyszer végignézni a közös szenvedést, mert abban a pillanatban nem csak Vitraynak, a nézőnek is az volt.

   Önkéntelenül Antal Imre esete jutott az eszembe. Miért kellett a képernyőre kerülnie, amikor már egy ország tudta, hogy a napjai meg vannak számlálva? Disszonánsnak hatott, hogy egy olyan ember akar megnevettetni, aki maholnap akár meg is halhat. Természetesen a párhuzam nem áll meg a lábán, mert nagyon remélem, hogy a Mester nem beteg, de mégis az emberben olyan érzést keltett a megjelenése, mintha nem lenne az igazi Vitray. Azt sem értettem, hogy mi értelme volt nyilvánosan játszani a sértődöttet, amiért az MTV nem kérte fel az ötkarikás játékok kommentálására. Ő maga köszönt el a nézőktől Athénban, és jelentette ki, hogy ez volt az utolsó olimpiája. Akkor mi okból kellett volna felkérnie a Királyi TV-nek? Ami a legszomorúbb az egészben, és megmagyarázni kevésbé lehet, hogy nem volt Vitray Tamás környezetében egy(!) ember, aki azt mondta volna: Tamáskám, öreg vagy már ehhez, nézzed inkább otthonról, a megszokott Thonet székedről! Arra már gondolni sem merek, hogy az RTL klub önkritikát gyakorolt volna, és valahogyan a „fülébe jutatta” volna a tanár úrnak, hogy köszönjük ennyi volt. Persze, ki mert volna szólni A Vitraynak? Teszem azt a felesége. Úgy tűnik, hogy a stuccpolitikát látta mindenki a legjobbnak. A szomorú az, hogy ránk, nézőkre senki nem gondolt. Soha nem jó látni, amikor meztelen a király…

   Nincs rá szó, hogy mennyire kellemetlen volt ezt megélni, csak bízni tudok benne, hogy az idő, mint mindent, ezt is elfeledteti velünk…

 Női crazylabda, avagy kétszer lenn, másszor fenn

Szép volt csajok! Megmutattátok a világnak és Magyarországnak, hogy van feltámadás. Az oroszok és a koreaiak elleni fiaskó után jött Románia, majd ment lehajtott fejjel. Az egész mérkőzést uralva, egy pillanatra sem hagyva kétséget afelől, hogy ma csak egy, csak egy csapat volt a pályán. Jó érzéssel nézhettük a számtalan mosolygós arcot a góljaink után, és azt az összefogást, ami mostanában egyre kevésbé érzékelhetünk az olimpiai falu magyar utcájában. Bízom benne, hogy ebből az lelkierőből, küzdeni tudásból a többi olimpikonunk is tud egy jókorát meríteni, és bebizonyítják, hogy nem csak turistának mentek a kínai fővárosba.

Para, Olimpia

  Csakazértis: Hajrá Magyarország!!! Mi van itt emberek? Mi ez a hurrá-pesszimizmus? Ezt tudja a magyar, másra mutogatni, magunkban a hibát soha nem észrevenni. Igen, ebben bajnokok vagyunk. Világ kárörvendői egyesüljetek! Folyamatosan hangoztatta mindenki, hogy mennyire nehéz lesz olimpiai aranyat nyerni, mivel nagyon felzárkóztak azok az országok is, akik eleddig nem nagyon rúgtak labdába (lásd: vívásban Kína). Most mi van? Még véget sem ért az olimpia, de már most elkezdődött a sárdobálás (kár, hogy ez nem olimpiai sportág, bérelt helyünk lenne a dobogó legfelső fokán). Az igazi magyar vírtus, huszáros panaszkodás hallatszik Pekingből. Az ÁLLAM kevés pénzt ad, csúnya a csempe az uszodában, fakó színű a fű a lovardában stb., stb. Nem állítom azt, hogy nem adhatna Állam bá’ több pénzt az olimpikonjainknak, de ugyanúgy szüksége lenne a szabadidősportnak is a támogatásra. Hízik a magyar, fotelból, chipset zabálva szidják azokat az embereket, akik minden nap úsznak faltól-falig, reggel, délben és este azért, hogy négy év múlva neki játsszák el a himnuszt.

  Minden csak az anyagiakon múlna? Nekem senki ne próbálja bemagyarázni, hogy a kardcsapatunk 40-36-os állásról a koszos öltöző miatt kapott ki. Beutazhatták a világot, vívhattak mindenkivel, aki számít. Győztek is, nem is kevésszer. Aztán jött a kínai figura, mi meg vívhattunk a 7. helyért. Női tőrözőinkben is nagyon bíztunk eleitől fogva. Az amerikaiak tőrbecsaltak minket, a végén azért reménykedtünk egy (Mohamed) Aida áriában, de sajnos a Hattyú halálát láthatta a nagyérdemű. Egyáltalán nem mellékesen a csapattag Ujlaky Virginie, aki csere volt az amerikai elleni találkozón, folyamatosan demoralizálta a csapattársait. Figyelmeztetnie kellett a bírónak a magyar együttest, mert Virginie felállt a helyéről, amiért kizárhatták volna Mohamed Aidáékat.

  Kamuti Jenővel készítettem interjút, aki kétszeres olimpiai ezüstérmes, csapatban világbajnok tőröző, tehát „kissé” ért a víváshoz. Arról beszélt, hogy az ő idejében (1960-76) nem egyszer annyira kihajtotta magát a versenyen, hogy belehányt a sisakjába. Más felfogás volt akkoriban a sportolóinknál.

   Cselgáncsozóink is nagy reménnyel érkeztek Pekingbe, a célkitűzést nem érték el, reméljük a repülőt igen.

  A birkózóink megtették, ami tőlük tellett, de a szabályoknak köszönhetően „csak” Fodor Zoltán ezüstjének örülhettünk, mert örültünk neki, az biztos.(Felfoghatatlan, hogy egy pöttyös labda döntse el a továbbjutást. Sajnálom, hogy nem Dévényi Tibor húzgálta a labdát a zsákból, mert Tibi bácsi elintézte volna nekünk az aranyat.)

   Atlétáink közül Kővágó Zoltán arra panaszkodott, hogy nem utazhatott ki vele az edzője, ezért a formáját a döntőre állították be, otthon. Kicsit mókásnak tűnik, bevallom nem láttam Zolin semmiféle állítócsavart. Nem tudta megdobni a döntőhöz szükséges szintet, ezért nem jutott be a legjobb 12-be. Ilyen egyszerű az egész. Zavarta a felkészülésben, hogy elütötte egy részeg ember az autójával, amikor ő békésen motorozott. Fazekas Róbert eltiltását leöltve, a büntetését befizetve, a 11. helyen bejutott a döntőbe. Az ő edzője sem volt kint vele, ellenben dobott egy akkorát, ami elég volt a sikerhez. Szerényen nyilatkozott, hogy a 8. hellyel is elégedett lenne. Az már megint más lapra tarozik, hogy morálisan mennyire elfogadható, ha egy sportolót doppingoláson érnek, és ezért eltiltják, mi több elveszik az aranyérmét, a későbbiekben indulhasson olimpián. Fazekas indulhatott, és élt a lehetőséggel. Angliában, akit doppingoláson érnek, soha az életben nem indulhat az ötkarikás játékokon. Pars Krisztián, aki a fantasztikus 4. helyet szerezte meg kalapácsvetésben nem mutogatott senkire, magát okolta, amiért nem ért le a jobb lába a döntő dobásánál. Örülünk a helyezésének, ma ekkorát tudott dobni és kész.

   Cseh László, akinek egy pechje volt csupán: Michael Phelps, az úszófenomén.  Magyarországnak viszont óriási szerencséje van Lacival. Három ezüstérme számunkra arannyal ér fel, hiszen olyan tettet hajtott végre, amire csak a legnagyobbak képesek. Az utolsó ezüstjénél egy világ láthatta, amikor Cseh a fáradtságtól majdnem elájult az eredményhirdetésnél. Mindent kihozott magából, a 100%-nál is többet.

   Mincza-Nébald Ildikó bebizonyította, hogy az egy tussal elveszített elődöntője után is össze tudta szedni magát és kivívta magának a bronzot, és hazája megbecsülését.

   Mindent kezeljünk a maga helyén, ne hibáztassunk alanyi jogon minden olimpikont, mert nem hozta a tőle elvárhatót! Sepregessen mindenki a saját háza táján, és amennyiben úgy érzi, hogy maradéktalanul megtette, amit csak tudott, legyen az sportoló vagy sportvezető, akkor lehet keresgélni a felelősöket.

   Nekünk, szurkolóknak pedig semmi más dolgunk nincs, mint biztatni a magyar csapatot.

Hajrá Magyarország!

Ablakodalom
 

  Ez a nap más volt, mint a többi. Persze, hogy az volt, hiszen gondoljunk csak bele, ha minden nap ugyanaz lenne, szerintem hamar megunnánk. Na, hol is tartottam? Ja, igen! Fogalmam sincs. Történetem Pesten esett meg, ami azért bír különösen nagy jelentőséggel, mert a cselekmény érthetősége szempontjából teljes mértékben érdektelen a helyszín.
  Esküvőre voltam hivatalos, ami első hallásra nem tűnik rossz programnak, feltéve, ha nem én házasodom. Szerencsémre, ezúttal elkerült a boldogtalanító igen kényszeredett kimondásának réme. De mindent azért én sem úsztam meg. A férfinak egy lakodalom nem jár semmiféle plusz feladattal, hacsak annyiban nem, hogy a szokásos napi sörfogyasztáshoz ilyenkor öltönyt vesz fel. Csak előnyét lehet felsorolni a lagzinak. A hátrányáról azért nem tudok szót ejteni, mert – ha vannak is – ezekre másnap már úgysem emlékszem. Node, nem ilyen egyszerű a helyzet a női nemmel! Abszolút nem elítélendő módon, egy magára valamit is adó hölgyemény egy ilyen napon szeretne az Univerzum legszebb nője lenni. Nem esett ez másképpen az én szerelmetes Beámmal sem. A napi programunk nagyon feszesnek ígérkezett. Ébredés 9-kor (lelketlen feladat, mindez szombaton) utazás tőlem hozzá. „Érkezés a célponthoz” – mondta volna a GPS-em, ha igénybevettem volna eme hasznos szolgáltatást, de nem tettem. Magára hagytam Beámat, hogy ne zavarjam abban a röpke 3,5 órában, amíg kiválasztja a számára kedvező ruhadarabot. Sietnie kellett, hiszen 13 órakor várta a műkörömépítő humán erőforrás, majd 15 óra magasságában a hajformáló szakasszisztens. Nem ejtettem szót a szoláriumról, és ezután sem fogok, mivel eme szolgáltatást nem vette igénybe. Ugyanezen okból a későbbiekben sem fogok mondatokat fecsérelni a kozmetikus, a pedikűrös, a manikűrös és a bányaelektrolakatos meglátogatásáról…
  Amikor minden szépészeti beavatkozáson sikeresen átesett, akkor, és CSAK akkor már indulhattunk is négyesben a fasorba! Mármint a Városligeti fasorba. Ezt megelőzően pusztán annyi teendőm volt, hogy újfent elnavigáljam a személygépkocsimat Bea ingatlanához. Az utazásban a testvérem, a felesége és kb. tízféle szeszes nedű kísért el. Utóbbiak ízlésesen egy 150 HUF értékű, szürke vödörben elhelyezve. Nászfolyadék. Amikor kérdeztük a menyasszonyt, hogy ajándékot vagy pénzt adjunk, ő azt mondta, a lének jobban örülnének. Hát megkapják. OlláLÉ! Tehát felvettük barátnőmet, aki az utolsó küllemformáló objektumból tartott az otthona irányába, hogy a korábban nagy gonddal kiválasztott ruhadarabokat végre magára ölthesse.  
- Pár perc az egész, és már jövök is! – vetette oda túlzott magabiztossággal Bea. A túlzott kifejezés ezúttal egyáltalán nem túlzó, így utólag biztosan nem. Beszaladt a házba, majd néhány szempillantás múlva, (úgy számoltam, hogy négy szempillantás volt) már nem volt ekkora lendülete a kijövetelének.
- Beletört a kulcs a zárba, nem tudok bemenni. – fantasztikus hír, a lehető legjobb pillanat volt ez. Hirtelen remek ötletnek tűnt egy csoportos öngyilkosság, de elvetettük, mert ebben az esetben kárba veszett volna az ajándéknak szánt vödör mennyei manna, és ezt a lelki terhet egyikünk sem tudta volna magával vinni Lucifer lakhelyére. Éreztem, cselekednem kell. Abban a pillanatban már olyan energiagóc gyűlt össze bennem, amilyet Uri Gellernek még túlóra árán sem sikerülne elérnie. Az izgalom a tető fokára hágott, pedig a lakás földszinti. Gigantikus helyzetfelismerésemnek köszönhetően rátettem a kezem az ablakra, majd rikkantottam egyet: „mukodj!” és láss csodát, az ablak kitárult, lehetőséget biztosítva a keletkezett résen való behatolásra. Orbitális izomerőmet segítségül hívva, munkától megszilárdult kezeimet összekulcsolva, mintegy emelődaru segítettem elő Bea behatolását a hőn áhított nappali szobába. Felemelő érzés volt. Hős lettem, az én hősöm.
  „Lakodalom van a mi utcánkban”- énekelhették volna a Városligeti fasor lakosai, de nem tették. Gyönyörű helyszínen került megrendezésre a hivatalos rész. Szabadtéri volt a nyíltszíni színvallás, ahol kijelentette az ifjú pár a holtomiglan-holtáiglant. Lógott az eső lába (majdnem megcsikiztem) ezért féltünk, nehogy idő előtt ázzon el a násznép. A ceremóniát követően felvitte az Isten a dolgunkat egészen a II. emeletig, ahol a mulatságra kijelölt hely fogadott. Már első ránézésre feltűnt, hogy az összes dekoráció zöld-fehér. Otthon éreztem magam annak ellenére, hogy nálam ez nincs így. A vőfély, aki hatalmas figura, remek hangulatot teremtett, pedig a zenekar mindent megtett az ellenkező hatás elérése érdekében. A zeneipari szakmunkásokkal nem volt baj, ha játszottak, csak ez ritkán adatott meg nekünk. Olyan érzésem támadt, mintha a pihenőjüket megszakítanák egy-két zeneszámmal, csakhogy ne legyen túl unalmas a lazítás. Amikor számon kértem a négy húron pendülőt, aki a főnöknek nézett ki, (ő ivott a legtöbbet, ez azért valamit jelent) hogy miért nem játszanak több lakodalmas nótát csak annyit vetett oda Csernus Imrét megszégyenítő nyegleséggel: „Tanultunk olyat is párat, de mi Rock & Roll zenészek vagyunk alapvetően.” Arra a felvetésemre, hogy miért nem olyan számokat játszanak, amit a közönség kér, csak annyit felelt: "Mi nem a Danubius Rádió vagyunk, hogy lehessen kérni dalokat.” Azt hittem menten belehelyezem a salakanyagomat a pantallómba. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy kissé szereptévesztésben van, de nem ért célba mondandóm lényege.
  Szeretném leszögezni, hogy mindezek ellenére rettentő jól szórakozott mindenki, az égvilágon minden adott volt a mulatozáshoz. A vendégsereg szemtanúja lehetett egy „véres” anyóspárbajnak, fültanúja egy férfiakból álló szerenádnak, szem és fültanúja a Zöldi Művek Produkció jobbnál jobb műsorszámának. Ha nem látom, nem hiszem el, hogy milyen zseniálisak voltunk. (megtekinthető a videán! http://videa.hu/video_kereses/Csics%F3n%E9+a+lagziban  és itt a másik  http://videa.hu/videok/vicces/sorvers-a-lagziban-humor-hulyules-idiota-4an7Jk4ZjmcvxGOD )
  Zárszóként csak annyit: Éljen az ifjú pár Andi és Andris! Aki nem érezte jól magát az szagoljon mást legközelebb!


 

Napok óta, sőt, amióta létezik a blogom foglalkoztat a gondolat, hogy vajon kik olvashatják a titoktalan naplómat. Annyi bizonyos, hogy nem kevesen, de a nagy talány még mindig az, hogy KIK. Ezúton szeretném megkérni a kedves olvasóimat (önkéntes alapon), ha van kedve jelezze nekem ezt vagy komment formájában, (nem kell regisztrálni hozzá!) vagy e-mailben,(green0322@gmail.com) hogy szemlencséjével érzékeli az írásaimat. Külön öröm lenne számomra, ha leírnák, hogy milyen rendszerességel teszik ezt, vagy van-e valami kifogása, észrevétele, esetleg témajavaslata, amiről szívesen olvasna. Természetesen szabadon választott, hogy eleget tesz-e a kérésemnek, ha nem akkor is mindenki megőrizheti az anonimitását és olvashatja tovább, mint eddig.

További jó szórakozást!

Green

Imádom engem

Szívemnek oly kedves vagyok

Érzelmeim velem nagyok

A szellemem újfent ragyog

Könnyezek, ha rám gondolok

Érzem, hogy imád a népség

Stílusom maga a szépség

Nem tudom, mi a kevélység

Legfőbb jelzőm a szerénység

Izsófalván megfordultam

Jól éltem ott, nem koldultam

Egyszer mégis elindultam

Tizenkilenc alig múltam

Futballmezben feszítettem

Meccset el nem veszítettem

Néhány bútort készítettem

Sok konyhát feldíszítettem

Feltűntem az iskolában

Később tanár rémálmában

S mondhatjuk, hogy általában

Humorbonbon volt a számban

Pingpongütő ballal, jobbal

Lassan, avagy sebbel-lobbal

Kommentátor, kapus, csatár

Sorolhatnám, nincsen határ

Meghatódom írásomtól,

Zseniális glosszáimtól.

Szerencsém, hogy vagyok nekem

Hálám sírig üldöz engem

Ami most jön nem képletes

Én vagyok a tökéletes

A KOS-nak az lesz végzetes

Hogy nem leszek itt végleges

S végül az utolsó sorban

Mikor szívem nagyot dobban

Fejemben a kérdés robban:

Ki csinálná tőlem jobban?

Senki.

Írták: Zöldi Zsolt, és kistesvére Tamás

 ( Archív felvétel )

A banketten előadta: Dusa Fanny

Saját magát alakította: Zöldi Tamás 

( Jobbra, Fanny )

A legvidámabb Barok

Innen a barátságon

Mi a barátság? Csak látszólag egyszerű kérdés, pedig nap, mint nap használjuk ezt a kifejezést, szerintem helytelenül. Elcsépelt, üres szlogen lett ez a fogalom.

Ki a barát? Az, akivel minden áldott nap találkozol, és akarva-akaratlan megosztod vele a gondjaidat, örömeidet? Vagy, akit felhívsz, ha szükséged van valamire, esetleg bajba jutottál, és segítség kell? Nem feltétlenül. Sőt, feltétlenül nem.  Ez a személy lehet egy segítőkész rokon, szomszéd, netán régi iskolatárs is. Egy baráttal nem kell napi kapcsolatban lenni, a kötelék erőssége másban mérhető. Talán tíz évvel ezelőtt fogalmaztam meg (elég sajátos módon, ekkor már nem voltam szomjas) számomra mit is jelent. „A barát olyan, mint egy jó kurva; akkor kell, hogy ott legyen, amikor szükség van rá.” Természetesen ez kölcsönös, mert magától értetődik, hogy csak annyit várhatunk el a másiktól, amit mi is megteszünk érte. Igaz, ez patikamérlegen mérhetetlen, hogy ma te segítettél rajtam, akkor holnap én jövök. Az ember ezt érzi, tudja, hogy hányadán áll a kapcsolatuk mélysége. Itt jegyezném meg, hogy nem szexuális értelemben vett kapcsolatról beszélek, mert akkor az alcím ez lenne: Túl a barátságon (ha valaki nem tudná, az a meleg cowboyos film).

Munka barátság.  Na, ez a másik! Attól, mert egy helyen melózok, napi 8- vagy több órát együtt töltötök valakivel, sőt jól kijövünk, még badarság lenne barátságról beszélni. Haver, esetleg jó munkatárs. Az eddig leírtak nem zárják ki azt, hogy a felsoroltak bármelyikéből kialakulhasson barátság.

Férfi-nő közötti barátság. Kizárt dolog! Hittem ezt egészen egy évvel ez előttig, de ekkor megváltozott valami az életemben. Az új iskolám, egy szélesebb perspektívát nyitott meg számomra. Belépett a képbe az írás, és a szakmai alázat. Eddig ilyesmivel nem találkoztam, mivel az asztalosiparban elenyésző mértékben ejthetünk szót szakmai alázatról. Mindenki csinálja a maga dolgát, kisebb-nagyobb sikerrel, a másik munkája nagy ívben le van szarva. Egymás fikázása megy ezerrel, védik a mundér becsületét, igazi farkastörvények uralkodnak.

Naivitás lenne azt írni, hogy a publicistánál ez nincsen így. Dehogynem! Ennek ellenére mégis találtam egy igaz barátot, pedig nem is kerestem. Csak úgy jött, pontosabban én mentem oda hozzá. Gratulálni az írásához. Igen, mert nem fájdalmas dolog ez, ha szívből jön. Az összeszorított fogú, vicsorogva kimondott „gratulálok” halálos is lehet ránk nézve, akár kis mennyiségben is, de az őszinte, lelkünkből fakadó másik fél méltatása, még egészségjavító hatással is bírhat. Kevés ember mondhatja el magáról, hogy van egy barátja, akinek nyugodtan mondhat bármit és nem kell azon aggódnia, hogy mikor használják ezt fel ellene a bíróság előtt. Első olvasásra hülyeségnek tűnhet – lehet, hogy másodikra is – de sajnos manapság már kevésbé evidens, hogy a barátodból nem lesz egy szép napon az ellenséged.

Nyugodt szívvel hátat merek fordítani Barok Eszternek.

(remélem nem fog LESZÚRNI, hogy ezt leírtam)

Ha szeretnél valóban jó írásokat olvasni, akkor látogass el a www.barok.try.hu oldalra!

Borbély Zoltán próbálja a joghézagon belőni a labdát 

Bojkott nem, rumli igen

Tudósító: Zöldi Tamás

   Elbert Gábor Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium sport szakállamtitkára otthonában - elmondása alapján - nincs rend, annál inkább a fejében. Imponálóan magabiztos, sportosan elegáns, vagy elegánsan sportos, attól függ, mikor mire van igény. Hatalmas pozitív energiát sugároz, pillanatok alatt elfelejti a zsurnaliszta-palánta, hogy milyen „nagy” ember áll előtte. Első ránézésre inkább gondolnánk szakkommentátornak, mint szakállamtitkárnak.

   A kép csalóka. Furcsa ez a kettősség, a szemünk láttára történő metamorfózis. Az egyik pillanatban egy vigyorgó, már-már egy „bohókás gyerek” benyomását keltő, a harmincas éveinek a végén járó srác, a másikban pedig egy „véresszájú” politikust látunk. Az egészben az a döbbenetes, hogy mindkét „szerepben” hiteles. Egy olyan szerepjátékosról beszélünk, aki nem belebújik a szereplő bőrébe, hanem azzá válik, amire éppen szükség van. Szemmel látható, hogy szereti a konfrontációs helyzetet. Nagyon elemében van, sorra „falja fel” a hallgatókat. Felveszi a kesztyűt, sőt, odadobja nekik, de nem nagyon tudnak élni a lehetőséggel. Egyszerre barátságos és harcias, amit így végignézve a kulisszák mögül olyan érzés, mintha Rodolfó produkcióját láthatnánk a bűvész háta mögül, ahol kiderül a trükk. Ebben az esetben viszont nincsen leleplezés érzete a nézőnek.

Csak nagy-nagy nehézség árán mernek keményebbet kérdezni a hallgatók. Egy, csak egy legény van (110m) gáton e vidéken, aki belemer csapni a „lecsóba”. Az olimpiai felkészülésre szánt anyagi keretet feszegeti és a bojkottról kér határozott állásfoglalást a szakállamtitkártól. Az interjú után Elbert hangsúlyozza, hogy kizárólag ebben az interjúban érezte egyedül, hogy nagyon észnél kellett lennie, és ezzel egy kritikát is megfogalmaz a többiekkel szemben, hogy legyenek bátrabbak, merjenek rákérdezni bizonyos kényes kérdésekre is. Ezzel a cselekedetével is inkább fokozta a népszerűségét, a kritikai észrevételei ellenére. Egyértelműen építő jelleggel mondta mindezt. Kevés olyan bokszoló van, (nagyjából egy sem) aki saját maga adna tippeket, hogy miképpen lehetne őt kiütni a ringből.

   Sajnálatos dolog, hogy ezeket, az emberi megnyilvánulásait nem láthatja a szélesebb publikum, hogy így is hozzá lehet állni az „esküdt ellenségünkhöz”, azaz az újságírókhoz. Köszönet érte.

A Kovácsi László Média-díj névadója

Kovácsi László (1947-2000)

    „… csak olyan elpuffogtatott frázisokat tudok mondani, hogy szeressétek a szakmát, hogy akarjatok ezzel mindenkit megismertetni, hogy tiszteljétek a közönséget, ha másért nem is, hát azért, mert belőlük éltek!”

Ezek a szavak örökérvényűek egy olyan EMBER szájából, aki ahhoz a kevés kiváltságos személyiség közé tarozott, akit mindenki tisztelt és tisztel a mai napig. A Földi létünk átmeneti, attól lesz az ember halhatatlan, ha az utána következő generációk nem engedik feledés mély homályába veszni a nevét.

Élete:

    Kovácsi László 1947. szeptember 28-án született Budapesten. 1966-ban érettségi vizsgát tett a Bólyai János Textilipari Technikumban. 1970-ben elvégezte az MTV Gyártásvezetői szaktanfolyamát. Diplomáját 1978-ban a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, gyártásszervezés szakon szerezte. 1981-ben végzett a Mafilm Filmírói Kollégiumában. 18 évesen Budapesten a VIII. kerületben helyezkedik el a Vendéglátóipari Vállalatnál. 1966-tól felvételvezetőként dolgozott az MTV-nél. 1969-ben gyártásvezetővé lépett elő. Angolul középfokon beszélt, de az emberek nyelvén mindezt már felsőfokon tette. 1966. december 13-án került a Magyar Televízióba az Aktuális Főosztályra felvételvezetőnek. 1970. október 1-jétől a Sportosztály gyártásvezetője lett. Ezen időszakban készültek a következő munkák: Sakk-matt (sorozat), A Millenáristól a Népstadionig (1972), A sakk története (1972), Ügető (sorozat). 1986. július 1-jén szerkesztőnek nevezik ki ugyanott. 1991. július 15-étől a  Telesportok felelős szerkesztőjévé lép elő. 1994. Számos kiemelt sportműsor készítésében vett részt. 1994. július 4-étől szívproblémái miatt rokkantnyugdíjas lett. A nyugdíjba vonulása nem azt jelentette, hogy ezután nem dolgozott volna többet, sőt!  Hihetetlen szakmai alázattal vette bele magát a munkába. Ezt a hozzáállást sikeresen át tudta adni környezetének, de legfőképpen tanítványainak. Már nyugdíjasként a TeleSporLap című újságban állandó rovatot vezetett „A semleges sarok, Kovácsi László rovata” címmel. 1998-tól a Z+ Televízióban, 1999-től pedig a Duna Televízióban is tevékenykedett, mint szakmai tanácsadó. Az 1990-ben induló Komlósi Oktatási Stúdió alapító tagja, és köztiszteletben álló tanára is egyben. A teljesség igénye nélkül csak néhány név, akik kikerültek a „Kovácsi műhelyből”: Borbély Zoltán, Faragó Richard, Hajdú B. István, Várhegyi Ferenc, felsorolni is lehetetlen hány remek szakember köszönheti neki az újságíró pályájára való kerülését. Sebészi pontossággal tudta felmérni kinek mi a hibája és azt is látta kiből lehet valaki. Aki nem az újságírói pályán helyezkedett el, az is kapott Tőle annyi pluszt, ami elkíséri élete folyamán. A KOS-ban egészen a 2000. július 19-én bekövetkezett haláláig tanított. Feleségével több, mint 30 évig éltek boldog házasságban. Egy lánya és fiú unokája született.

Díjak:

1985. Ezüstgerely-díj - sportfilm kategória - forgatókönyvíró (Változatok a sakkozásra)

1988. Ezüstgerely-díj – sportfilm kategória – forgatókönyvíró (Milyen ember a sportoló?)

2000. Az év tanára – Komlósi Oktatási Stúdió

Főbb írásai:

Éhezőművész – diplomafilm, forgatókönyv (1975); A szombat esti lány – filmnovella; Szolgák országa – forgatókönyv televíziós megbízásra (1987); Országbíró u. 41 – irodalmi forgatókönyv Déry Tibor: Befejezetlen mondat című regényéből; Statisztikák riport - dokumentumfilm; Az év sportolója 1986 – forgatókönyv; Játszunk sportot! – Tv vetélkedő forgatókönyv (1988); Szöul előtt – riportműsor forgatókönyv (1988); Nosza – forgatókönyv (1988); Ujjgyakorlat; Erdő.

Nem tudom mit hoz az élet, hoz-e egyáltalán valamit, de ha "csak" ez a Kovácsi-díj marad utánam, már akkor sem lehetek elégedetlen. Büszke vagyok erre a díjra, remélem rászolgáltam.

Gondoltam megosztom a tisztelt olvasóimmal, hogyan JELESkedtem a Komlósi Oktatási Stúdióban.

Hihetetlen,de igaz. Az arcomon a meglepettség jele. A Kovácsi László Média-díj átvételekor lepergett a szemem előtt az életem. Jó film volt.

 "Szeretlek, de kövér vagy!"

Egy SYMA, egy fordított

Szívdobbantó este a Milkával

Egy csoki és más semmi…

A szerelem szavára elindult Emanuelle, és az a több ezer ember, aki azzal a nem titkolt szándékkal vette célba a SYMA-csarnokot, hogy országos rekordot döntsenek. 2008. február 14-én a Milka nagyszabású rendezvénnyel rukkolt elő, ezzel kedveskedve a szerelmes pároknak.

   Elérkezett Bálint napja és mára már senkinek sem Bálint gazda jut eszébe erről a névről elsőként, de lehet másodszorra sem. Rohan az idő. Mielőtt elkanyarodnék az idő múlásával foglalkozó érfelvágós, százas papírzsebkendőt felemésztő értekezéshez, azonnal térjünk vissza a mai fiatalok legizgibb ünnepéhez, a Valentin-naphoz! Jó volt látni a mosolygós arcokat, akiket eltalált Ámor nyila. Előfordult, aki ezt a „sebet” büszkén vállalta és folyamatosan hirdette szerelmét a kedvese iránt. Igaz, olyan is akadt, aki szemérmesen, szemét lesütve, a párja kezét alig fogva csak finoman jelezte, az ő szíve is foglalt már. Természetesen képviseltette magát a szingli lányok és a független fiúk is, abban a reményben, hogy ez az egyedülálló állapot talán éppen ma ér véget. Az est végére kiderült, jó páran nem gondolták ezt hiába. Hát igen, felgyorsult a világ. A rendezvényen mindenki megtalálhatta a kedvére való időtöltést. Tóth Gabi koncertje dobbantotta meg a szívet elsőként, és ezzel egy időben a kilátogatók folyamatosan regisztráltak, abban a reményben, hogy megnyerjék az öt ausztriai négyszemélyes utazás egyikét.  Mindenki az adatok rögzítése után egy hatalmas piros lapot kapott, de nem azért, mert kiállították őket, hanem éppen ellenkezőleg, ezzel a lappal akarták a megjelenteket egy hatalmas felfestett szívbe beállítani.

   A fellépő zenészek között a Danubius rádió jóvoltából vetélkedhettek a játékos kedvű jelentkezők. Péter Petra és Horváth Szilárd volt a felelős azért, hogy az egybegyűltek jól szórakozzanak. Itt jegyezném meg, hogy ugyanez a duett volt okolható, ha nem érezte olyan remekül magát a közönség. Főleg Horváth Szilárd gondoskodott a kínos pillanatokról, de szerencsére ezek a közjátékok nem vették el a szórakozni vágyók kedvét. Az első feladat az volt, hogy a szerelmespároknak helyet kellett cserélniük más partnerével és a vadidegen személynek kellett szerelmet vallania. Egy külön tanulmányt lehetne írni a mai fiatalság szókincséről, kifejezőképességéről és arról, hogy mennyire kihalt az udvarlás, mint fogalom a mai ifjúság repertoárjából. A második „próbatétel”: a mondjunk öt dicsérő szót a kedvesünknek! Nagyon könnyűnek tűnik a feladat, talán azért, mert az is. Persze akkor egyszerű ezt abszolválni, ha van mit ajnározni a másikon. A látottak alapján két eset lehetséges: 1. Nem volt öt szeretni való tulajdonsága senkinek. 2. Nem tudott összeszedni öt értelmes mondatot egy méltatlan méltató sem! Ha azt hinné a kedves olvasó, hogy ennél nem lehetett mélyebbre süllyedni nagyon téved! Elérkeztünk a fantasztikus „szeretlek, de” játékhoz. Az első versenyző ezzel nyitott: „Szeretlek, de kövér vagy!” No comment. Ettől a pillanattól kezdve szállóigévé vált és minden második üzenet ez volt az üzenőfalon, ahol eddig teljesen hagyományos „Imádlak Bori” kiírások voltak.

   Akiket hidegen hagyott a játék, azok forró csokit ihattak, ami a Milka ajándéka volt. Óriási sor kígyózott a párhoroszkópnál, nagyon sokan szerették volna megtudni, mit ígérnek, vagy éppenséggel mit nem ígérnek a csillagok? Csillagok, csillagok szépet jósoljatok!- dúdolhatták a Göncölszekér utasai. Mi tagadás, jó volt látni ennyi csillogó szempárt, akik epekedve várták ki a sorukat, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy kapcsolatuk örökké tart.

   A zenét szeretőknek is volt miből csemegézniük. Egy újabb Megasztár lépett a színpadra, Bartók Eszter személyében. Őt egykori zsűrizője követte, a United frontembere, Pély Barna. Az esemény végére maradt a desszert, a fellépők sorát a Bon-Bon zárta.

   A másik sikertörténet a fényképezkedés volt. Nem csak párok fotóztatták magukat, hanem barátnők, barátok (és ellenségek, ki tudja?). Mindenki izgatottan várta, hogy elkészüljön a fénykép, ami megörökíti ezt a pillanatot, amire jó lesz visszaemlékezni a szürke hétköznapokon.

   Az est fénypontja, a rekordkísérlet következett, ami nem kecsegtetett már ránézésre sem sikerrel, de mégis mindenki lelkes volt. Jó volt a hangulat, ezt megerősítette az est főszervezője is. Mindenki összeállt egy képpé és a piros kartonlap segítségével egyszerre dobbant meg több ezer szív. Nem volt senki elkeseredve, hogy nem lett részese egy új rekord felállításának. Elkészült a közös fénykép, így egyetlen ember sem tudta letagadni, hogy ott volt, még ha akarta volna, akkor sem. Nem voltunk többen, mint 4500 fő (ennyi kellett volna a Guinness- rekordhoz), de így is nagyon magas volt az egy négyzetméterre eső szerelmesek száma. A lényeg ebben az esetben a részvétel volt, azon belül pedig a SZERELEM. Ebben nem volt hiány, jutott mindenkinek, fiatalnak, öregnek, lánynak, fiúnak. Jobb lenne ezt az év 365 napjában látni, ahogy az emberek szeretik egymást, de ebben a nehéz, megszorító-intézkedésekben gazdag helyzetben örüljünk ennek az egy napnak is.

A műhelytanárunk stílszerű búcsúztatója a KOS-35. részéről. (persze, hogy én írtam) 

A Lukáts-lista balról: Pataki Gábor, Zöldi Tamás, Hollai Olivér, Lukáts György, Takács Bertalan, Kiss Brigitta, Kalmár András, Barna Andor. A képről hiányzik: Fölkl Annamária, Horváth Ákos 

A pipázó mentor

ukáts György zsebe mindig tele van dohánnyal, ennek ellenére sosincs pénze! Ránézel, mindig tiszta pipa, és folyamatosan füstölög magában. Ugyanakkor árad a szeretet a tekintetéből és a hülyeség a szájából. Kék a szeme, arca csupa derű, dér hajában nincsen lapostetű. Szeme ugyanúgy csillog, mint fiatal korában, - Istenem, milyen régen is volt ­­­– ellenben az is lehet, hogy belenézett a Napba és attól fénylik. Legendásan szigorú tanár hírében áll, viszont mint ismeretes a legendáknak legalább 50%-a alaptalan. Ebben az esetben 100%-os ez a ráta. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy egyszer már majdnem megütötte a kritikus hangot, de szerencsére időben sikerült elhúznia a fejét a hangadónak. Egyet azért leszögeznék: (a többit csavarozni fogom) rengeteget tanultunk Tőle, ehhez nem férhet kétség! Azt, hogyan NE csináljuk! Őszintén megvallom, ilyet még nem pipáltam, de bátran kijelenthetem: Luki, ami tudást ránk fújt, mi mind letüdőztük!

Köszönjük: KOS-35.

Harle Tamás nemcsak a tollal bánik jól 

Harle – módszer nem egy gyógyszer

Látogatás a Komlósi Oktatási Stúdióban

     Nem hittem volna, hogy a New York Times-nál eltöltött jó pár évem után tudnak még meglepetést okozni nekem. A „kedves” főnököm azt a feladatot adta, repüljek el Magyarországra, egy budapesti nevenincs iskola előadására és nézzem meg valóban annyira frenetikus az a Harle – módszer, avagy sem. Gondoltam vagy ennyire nincs munka, vagy rám nincsen szüksége a Szerkesztőségnek. Na mindegy, megnézem mi zajlik a „világ végén” – nyugtattam meg magamat.

    Egész úton azon merengtem, biztosan kell lenni valami oka az utamnak, az nem lehet, hogy egy ekkora példányszámú lap csak úri passzióból átrepíttet az óceánon. Megérkeztem, a repülőtéren fogtam egy taxit és megkértem a sofőrt, mutassa meg a várost nekem. Meglepően szép város, már amit láttam az útlezárások miatt. Elérkezett az idő, már semmi sem menthet meg attól, hogy megismerjem ezt a módszerféleséget. A Dunától nem messze egy hatalmas épületnél állt meg a taxim. Felsiettem az emeletre, ahol diákok beszélgettek a terem előtt. Ez lesz az, amiért több ezer kilométert repültem. Beültem a hátsó sorba és vártam az „előadást”. Bejön egy tanár – úgy vélem Harle Tamás – abban a pillanatban megdermed a levegő. Utasításokat osztogat és jelzi a későn érkezők nem jöhetnek be. Kezdett érdekes lenni, mert nálunk egy ilyen kijelentésnél már ketten rátörték volna az ajtót. Mindegy, ez Magyarország, itt még van szava az oktatónak. Térjünk vissza az eseményekhez. Megkéri a résztvevőket, hogy különféle feladatokat tegyenek meg. Meggyújtották az asztalon lévő gyertyát és a füstölőt. Eközben halkan Sade zenéje szólt. Az asztalhoz szólított egy gyönyörű lányt, akinek választania kellett a könyvek közül. Kicsit merenget, melyiket válassza, majd elvette az egyiket, leült, és olvasni kezdett. Nagyot sóhajtott, tapintható volt a feszültsége, valószínűen ez lehetett az első nyilvános szereplése. Olvasás közben a hangja szépen csengett, de olykor megremegett. Minden mondat között nagy levegőt vett, amit reszketve lehelt ki magából. Vége van, megkönnyebbült. Az óraadó megköszönte, és kezet csókolt neki. Egy kézcsók és más semmi, Harlénak csak ennyi. Helycsere következett. Egy idősebb úr jött a sorban. Komótosan helyet foglalt, majd belekezdett a könyvbe. Pechére Esterházyt választott, ami nehezen érthető olvasmány. Nem is értette. Meg – megakadva tudta csak abszolválni a feladatot. Nagy megkönnyebbülésére a tanár leinti. Felállt és elindult a helyére, ezúttal a kézcsók elmaradt. Újabb hölgy érkezett az asztalhoz, egy másik könyvet választott és magabiztosan, hanyag eleganciával hajtotta végre a feladatot. Miután végzett, a kézcsókot egy ráadás tánc is követett. Csak egy tánc volt, mit tőled kértem én – dúdolta magában a tanerő. Ekkor már kezdtem elveszíteni a fonalat. Mi jöhet még? – rágódtam az utolsó padban. Jött az utolsó lány, aki ismertette a hallgatóságával, miért nem híznak a francia nők. Nagy sikere volt, főleg a lányok körében. Ezt követően bejöhettek a későn érkezők. Nagy örömükre arról kellett tudósítaniuk, amin nem voltak jelen. Ez lenne az a híres Harle – módszer? Ezért repültem át az óceánt? Különös. Kíváncsi vagyok ezzel a gyakorlattal mit fog elérni?

    Szállok a gépen, távolodom Budapesttől, csak egy dolog nem tud távolodni a fejemből. Mit tudhat ez a Harle Tamás, aki miatt ideküldtek engem New Yorkból? Jó lenne rájönni, mert lassan leszáll a gépem…

Feltámadott a múlt

Moszkva

Lenin él!

Beváltotta ígéretét a hős, ki csak népének élt. Hatodik (V.I.) Lenin, akiről méltán hangoztatták a következőket: Lenin élt, Lenin él és Lenin élni fog! Nyolcvanhárom évnyi pihenés után, kitört a mauzóleum fogságából. Sok öröme nem volt a látottakban, hiszen amit nagy nehezen felépített, mára már a csimborasszóját nem lehet látni. Ezért aztán teljesen érthető, hogy Vlagyimir (barátainak csak Vlagyi), visszament a jól megszokott helyére és továbbra is játssza az elhunyt szerepét.

                                                                     Háry János, Nemszabadság

Fiala János próbált kifüstölni a műhelyéről 

A mikrofonnál: Zöldi Tamás,

Avagy, az első önálló rádióműsorom előzménye

Fiala-műhely

A Pokol tornácától a siker kapujáig

"Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
    én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
    rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
    Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
    az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,
    csupán örökkel; s én örökkön állok.
    Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel"
 

   Akár ez is lehetne Fiala János műhelyfoglalkozásnak a mottója, ahová jártam. Ismerik a mondást: „a remény hal meg utoljára”- no, ebben az esetben ez nem fedi a valóságot, hiszen itt pont elsőként halálozik el Remény úr.

   A tőlem megszokott nagy mellényt sutba hajítva léptem be az első foglalkozásra. Itt jegyezném meg, (mert máshol elfelejtem) hogy én voltam a csoportból az egyedüli, aki rendszeresen hallgatja a Kelj fel Jancsi!-t, Fiala reggeli műsorát. Még nem lehetett eldönteni a kezdeti időszakban, hogy ez előny vagy hátrány lesz a számomra. A későbbiekben rájöttem, hogy egyiket sem, sőt, igazából semmit sem jelent.

   Ahogy illik, a bemutatkozással kezdtük a csoportterápiát. A vége felé kerültem sorra, ami nagyon hálás dolognak ígérkezett. Az előttem szólóknál röpködtek a diplomák, a nyelvvizsgák, a minimum a főiskolás volt, tehát, ha jobban belegondolok, az egy négyzetméterre eső értelmiségek száma meglehetősen magas volt a teremben. Aztán jöttem én, az asztalos. (a későbbiekben: Az ács- Fiala nevezett így el) Próbálta leplezni az előítéletét, de valamilyen mértékben lerítt az arckifejezéséről, hogy mit is gondol rólam igazán.

Egészen a második foglalkozásig kellett várni, amire utolért a teljes megsemmisülés. Történt ugyanis, hogy egy magyarázatánál kissé elmerengtem még egy előző hozzászólásom helyességén, amikor hirtelen azon vettem észre magam, hogy elvesztettem a beszélgetés fonalát. A mellettem ülő lánytól megkérdeztem a történet csattanóját, amire a szemfüles János lecsapott, és megkérdezte, hogy mi a diskurzus tárgya. Erre én – naivan – megismételtem a csoporttársamhoz intézett kérdésemet. Itt követtem el a hibát! Fialánál ez úgy jött le, mintha nem érteném a sztori lényegét, pedig csak éppenséggel nem figyeltem. Magyarázatomra nem volt kíváncsi, jött is a végítélet rögtön. Csak a lényegét írom le, ezt idézni úgysem lehet. „Finoman” rávilágított arra, hogy mennyit számít a nevelés vagy annak hiánya. Úgy éreztem akkor magam, mint akinek volt gyerekszobája ugyan, de soha nem engedték be oda. Ebben a pillanatban, amikor éppen eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó ötlet lenne most kiugrani az ablakon, a csoporttársam a védelmemre kelt, de hiába. Ez a megnyilvánulás nemhogy segített volna a helyzetemen, hanem inkább ártott, természetesen ez nem róható fel annak a személynek, aki a mentségemre sietett, sőt, neki hálás vagyok a mai napig. Halált megvető bátorságról tett akkor tanúbizonyságot, hogy szembe mert szállni a Nagy Tanító véleményével. Egyik ámulatomból estem a másikba, még fel sem fogtam mit mondott János, már kaptam a fejem Fábihoz, aki a védelmemre kelt, és jött a kegyelem (?) döfés. A helyiség fura ura száját a következő mondat hagyta el: „Én nagyon jól beszélek angolul, de ha bekerülök egy olyan társaságba, ahol jobban beszélnek nálam, akkor úgy érzem magam, mint ön most.”- ez halálos szúrás volt. Amikor jelentkeztem ebbe a műhelybe, azt gondoltam, hogy mindenre fel vagyok készülve. Tévedtem. Leírhatatlan érzés volt. Első gondolatom az volt, hogy felállok és hazamegyek, de visszafogtam magam. Nem adom meg neki ezt az örömöt, hogy távozom – gondoltam akkor. Inkább nem jövök többet – suhant át az agyamon a második lehetőség. Az óra folytatódott, nem volt idő nyalogatni a sebeimet. Összeszedtem magam és zsinórban háromszor jól válaszoltam a kérdéseire. Az első helyes feleletemnél még nem volt reakció, a másodiknál már megjegyezte: „Na, ezt becsülöm önben, rúgott egy öngólt és most akar rúgni egy rendes gólt is, hogy helyrehozza a hibáját!”. A harmadiknál örömében úgy fültövön vágott, hogy az elégedettség, ami az újabb jó válasz okozott, egy szempillantás alatt tovaszállt. „Na látják, teher alatt nő a pálma!”- mondta mosollyal a szája szegletében. Ekkor kicsit visszajött az önbecsülésem, amire néhány perce semmi esélyét sem láttam. „Ön lement a tó fenekére, de most felrúgta magát, és újra a víz felszínén van.”- újabb elismerés, nagyon kellett a lelkemnek. Az örömöm ne legyen osztatlan, rögtön megjegyezte, hogy a következő foglalkozáson még simán lehetek újra a tó fenekén. Ekkor már nem tudott meghatni ez a tüskéje, megedződtem addigra, hogy ne fájjon.

   Ezeket a pillanatokat az Élet nagy próbatételeinek fogom fel, és maximálisan igaz ez a mondás: „Ami nem öl meg, az megerősít”

Majdnem megölt (legalábbis a lelkemet tekintve), de leküzdöttem és ez jó érzéssel tölt el. Nem futamodtam meg, pedig lett volna rá igény.

  Ezen megpróbáltatások után megkaptam a lehetőséget Fiala Jánostól, és elkészíthettem életem első fél órás élő műsorát a Pontfm 88.1 rádióban, méghozzá a Ferencvárosról. Kell ennél több?

   Itt állok a siker kapujában, remélem beengednek…

Haraszti Ádám kérdezi az élő legendát, Nyilasi Tibort 

(T) alma Mater

Szántó Dávid magyar hangja:

 Haraszti Ádám

A Duna Házból jelenti: Zöldi Tamás

   A mi kutyánk kölyke, mondhatnánk teljes joggal, hiszen Haraszti Ádám is a Komlósi Oktatási Stúdió volt hallgatója. Kicsit megilletődötten lép be hozzánk, látszik rajta, hogy nem egy magától elszállt „médiasztár”. Azzal a tudattal érkezett, hogy felakasszuk őt, persze csak átvitt értelemben, hiszen a mai napon a „hóhért akasztjuk”. Önként teszi a fejét a hurokba, és méltósággal viseli, ahogy a kötél szorul a nyaka körül. Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi, alkalmi ítéletvégrehajtók, azért nem szorítjuk teljes erővel a kötelet.

Bemelegítés

   Nem ez volt az első találkozásunk Ádámmal, hiszen amikor Nyilasi Tibor volt a Borbély-műhely vendége, akkor már megvillantotta nekünk, hogyan kellene interjút készíteni. Most a másik székben kellett ülnie, mint amit megszokhatott, de ez az ülőalkalmatosság sem törte a fenekét. Ülve állta a sarat a jól, kevésbé jól és kifejezetten rosszul feltett kérdések hallatán. Megtudhattuk, hogy nem közvetítette magát kerékpározás közben. Hát igen, a sportriporter is csak egy ember…Sajnálom, hogy nem kérdezték meg tőle, hogy a saját búvárúszását közvetítette-e. Na mindegy, kanyarodjunk vissza a történtekre! Nagyon rendben volt, amikor többször jelezte a mondanivalója közben, hogy így nem szabad fogalmaznia egy igazi riporternek. Legalább Ő tudja, hogyan kellene. A mai világban már ez sem lebecsülendő! Példaértékű a szakmai alázata és az, hogy nem akarja újraírni a gyermekkorát. Gondolok itt arra, hogy mennyivel szimpatikusabbnak tűnhetne, ha azt mondaná magáról, már négyéves kora óta sportriporter szeretett volna lenni. Erre mit mond Ádám? Pont az ellenkezőjét, hogy eszébe sem jutott ez lenni.

A meccs

   Nagy csatát vívtam Ádámmal. Igazi párbaj volt, de szerintem nem volt baj belőle. Nagyon élveztem a beszélgetést, bízom benne, hogy a beszélgetőtársam is. Próbáltam csipkelődni, de nem hagyta magát, sőt, olykor én húztam a rövidebbet. Gondoltam, ha Pekingben nagy valószínűséggel ökölvívást fog közvetíteni, akkor csak nem lesz probléma egy kicsi, adok-kapok szituációs gyakorlatból. Láthatóan Haraszti élvezte a helyzetet, próbált felülkerekedni, ezen percekben vibrált a levegő kettőnk között. Hol Ádám kereste a szavakat és hol nekem nem volt őszinte a mosolyom. Többször kellett ránk számolni, de kiütni nem tudtuk egymást, igaz, nem is akartuk.  A mérkőzés pontozással dőlt el, hogy ki lett a győztes, annak személyét fedje mély homály...

A látszat csal, nem volt ilyen unalmas a Borbély-műhely. (háttérben Borbély Zoltán) 

Az ezüstlány aranyos pillanatai

Risztov Éva: Őszinteségből JELES!

A Duna Házból jelenti: Zöldi Tamás

   Nem szerettem volna beszélgetni Risztov Évával, de a muszáj nagy úr. Nekem Éva egyenlő volt Britney Spears-szel, ami számomra nem azt jelenti, hogy kicsit is kedvelném. Általában nincsenek előítéleteim, sőt folyton hangoztatom is, hogy milyen badarság, ha valaki előítélettel viseltet mások iránt. Ebben az esetben bizony volt, nem is kicsi. Felültem a mendemondáknak, a pletykákra hagyatkoztam, ami egy leendő újságíró esetében akár végzetes hiba is lehet. Kérdések nélkül érkeztem, gondoltam valahogy kibekkelem a rendelkezésemre álló hét percet.

  Szerencsémre az interjúmat megelőzte két csoporttársam, Ollári Mihály, aki nagyon forszírozta a helyes táplálkozás hiányát a sportban, de Risztov nem „harapott” rá a témára. Kedvesen válaszolt, annak ellenére, hogy lerítt róla a téma iránti közömbössége. Már ekkor megcsillantott valami „emberit” Éva. Markolt Fábiánnal történő beszélgetésnél már kifejezetten szimpatikus volt számomra. Bevallom férfiasan ott, és abban a pillanatban tudtam meg, hogy Risztov Éva motorozik. Motorozik! Lábon kihordtam egy szívinfarktust, hogy mit is kezdjek ezzel az információval, amikor az interjúm fő témája Britney Spears lett volna, és szerettem volna az alanyomra ráhúzni a vizes lepedőt. Furcsa metamorfózison mentem keresztül 14 perc alatt, amíg a két beszélgetés lezajlott előttem. Eltűnt a rosszindulat a lelkemből és őszintén érdekelni kezdett a volt úszócsillag. Az utolsó pillanatban történt mindez, mivel én kerültem sorra. Útban a riporteri szék felé csak azon törtem a fejem, hogyan mutassam be egyáltalán a riportalanyomat. Kezet fogtunk, megkérdeztem, hogy tegezhetem-e, és abban a minutumban megnyugodtam. Attól kezdve nem számított Britney, az előítéletem, csak egy volt fontos: Ő. Elkezdődött két EMBER között egy társalgás, amiben nem létezett alá- vagy fölérendelt viszony. Egyenrangú partnerek voltunk és ez egyikünknek sem esett nehezére. Nagyon érdekelt, amit és ahogyan mondott, így nem volt szükségem saját magam szórakoztatására, ezért hanyagoltam az öncélú viccelődést. A hét perc úgy röppent el, mint az élet, amiről megénekelték, hogy hét másodperc. A csengőszó, ami az utolsó egy percet volt hivatott jelezni döbbentett rá, hogy én most egy interjút készítek.

    Kicsit szégyellem magam, így utólag is, amiért előítéleteim voltak Risztov Évával kapcsolatban. Ellenben itt jegyezném meg, hogy remek tanulópénz volt és remélem, ha nem is jobb, de több lettem ettől a hét perctől. Köszönöm az élményt.

  A Borbély-műhely sztárvendégeivel készítettünk interjút, és utána erről, vagy ezzel kapcsolatosan írnunk kellett egy cikket.

Műhelyvezető tanár: Dr. Borbély Zoltán ügyész, a Fővárosi Főügyészség szóvivője

  Nyíl úgy érzi a helyén van, de aki egy kicsit is benne van a szakmában az tudja, hogy ez nincs így.

Zöldi Tamás jegyzete

Ritka nagy szerencse, hogy egy leendő újságíró, legelső interjúját gyerekkori kedvenc labdarúgójával készíthesse. Nekem megadatott ez a lehetőség, ami egyszerre tűnt pofon egyszerűnek és pokoli nehéznek. Kérdések kavarogtak a fejemben, közben azon törtem a fejem, hogy melyiket tegyem fel a több tíz közül. Csak látszólag könnyű olyasvalakitől kérdezni, akiről nagyon sok információnk, esetleg saját élményünk is van. Persze ez még mindig kellemesebb állapot, mintha semmit nem tudnánk az interjúalanyról. Furcsa harc dúlt bennem, egyszerre voltam a rajongó, a puszta érdeklődő és megpróbáltam - ez volt a legnehezebb - hidegfejű riporter is lenni.

   „Nem leszek edző a Fradiban, ha nem hívnak.”

    Nyilasi már az első kérdéscsomagomnál – ami három kérdést is tartalmazott – rögtön megcsillantotta finoman, hogy tőle lehet tanulni a riporter szakmát is, nem csak a labdarúgást. Lenyűgöző közvetlenségével, ugyanakkor vérprofi kinyilatkoztatásával, már az első percben magával ragadta a nézőket és engem egyaránt. Nem járna itt, pontosabban nem sántikálna itt a magyar foci, ha ilyen mentalitású és szakmailag hozzáértő egyéniségek segítenék a magyar futball felemelkedését, mint Nyilasi Tibor. Számomra felfoghatatlan, hogy  Kisteleki István, aki valljuk be egy bukott edző, tizenvalahány klubbal a háta mögött, ahol edzősködött, élet és halál ura legyen a nemzeti labdarúgásunkban. Az összefonódások, a holló a hollónak effektusok miatt egyhamar nem fog a magyar foci kikecmeregni ebből a mély gödörből. Persze ideig-óráig lehet örülni kisebb-nagyobb sikereknek, akár megverjük az aktuális világbajnokokat, akár nem, ahhoz még rengeteg idő és legfőképpen türelem szükséges, hogy változzon valami. Kisteleki mit remél? Attól várja a felemelkedést, ha egyszemélyes döntéssel kizárja a Ferencvárost az első osztályból, dacolva ennek minden következményével? Az szolgálja a honi érdekeket, hogy  bohócot csinál Várhidi Péterből, aki a bohócsipkát felvéve végigjátssza ezt a kutyakomédiát? Hol élünk? Ki lesz az a személy, aki ki mer állni a közvélemény elé és fittyet hányva a pillanatnyi egzisztenciális helyzetére, meg meri mondani, hogy Kisteleki István alkalmatlan az MLSZ elnöknek? Természetesen senki ne reménykedjen abban, hogy a Mr. President saját maga eljut erre a következtetésre. Ugyan kérem, ez Magyarország! A következménynélküliség országa.

Tízessel szavazz, mer’ ha nem örihari!

Csak nevetni tudok, esetleg sírni, kínomban. A Baráti körön, mint ismeretes lehet szavazni a képekre, ami egy jó JÁTÉK, semmi több. Nézegetjük a jobbnál-jobb képeket, írjuk hozzá a kedves, vagy kevésbé kedves kommenteket. Eddig rendben is volnánk. Csak azt nem értem, hogy miért kell már a névhez odaírni: „10*-ért 10* jár” vagy „Csak 10*-gal zavazz!) és ki ne felejtsem a legjobbat: „Csak 10*, 5*-gal ne szavazz!”- persze mind a név után, mintegy becenév gyanánt. Elképzeltem egy telefonbeszélgetést két ilyen fanatikus Baráti körös között:

- Halló! Szia kedves Csak 10*-gal szavazz!, hogy’ vagy?

- Ne is mondd, drága 10*-ért 10* jár, annyi itt a barom! Képzeld a múltkor valaki dobott egy 1*-ot! Nekem, érted N-E-K-E-M?!

- Ez nagyon durva!- jött a felelet rögtön 10*-ért 10* jártól.

- Persze én sem voltam rest, iziben pattintottam is az 1*-ot. Velem ne szórakozzanak!- csattant fel Csak 10*-gal szavazz!

- Megértelek, velem is történt már ilyen, de a pszichiáterem megnyugtatott, hogy ne rágódjak rajta többet és próbáljak a történtek után újra teljes értékű életet élni. Nem lesz könnyű, de megpróbálom.

- Igazad lehet, de azért mégiscsak sok(k), hogy ilyen gazemberek keringnek a világhálón! Bárcsak tudnék egy köregyescsillagot küldeni ezeknek az internetbetyároknak. Szívesen csevegnék még Veled, drága 10*-ért 10* jár, de sajnos jön az ügyeletes nővér és nem szeretném, ha látná, hogy izgatott vagyok, mert a végén beköp dr. Csernusnak. Szia!

- Nem venném a lelkemre, ha lebuknál. Kitartás, mindjárt itt a következő hónap és akkor törlődnek a pontok. Új hónap, új remény! Szia!

Remélem nem bántottam meg senkit, mert a végén kapok egy csomó 1*-ot, amit nem élnék túl…

A cspv. hu internetes portálra készült, azoknak, aki még nem látták a filmet. Zöldi Tamás KOS-35. írása.

ZUHANÓREPÜLÉS

Az akciófilm, továbbra is fikció marad

   Végre egy igazi AKCIÓFILM! Az lehetséges, hogy akciófilm, de nem az igazi, az biztos. Nagy várakozás előzte meg a vetítést, hiszen ez lett volna az 1982-es, András Ferenc által készített, Dögkeselyű című filmje után az első ilyen zsánerű alkotás. Pedig minden adott volt a sikerhez. Egy jó producer Kálomista Gábor, a nagy sikerű Nyócker rendezője Novák Erik és a forgatókönyvet a saját életéből merítő Nagy Viktor.

   A Zuhanórepülés vért és verejtéket ígér, ez nem vitás. Vért a vásznon, verejtéket a nézőtéren. Ahogyan kezdődik a film, még akár jó is lehetne, csakhogy folytatódik a történet. Teljesen más szemüvegen keresztül látná az ember a mozit, ha a cím alá az lenne írva: filmvígjáték vagy paródia. A probléma az, hogy az alkotók véresen (szó szerint) komolyan veszik a történetet, de inkább hat véresen röhejesnek. Kezdetben nem világos, melegpornó film következik, vagy csak bepillantást kaptunk a börtön életbe. A cselekmény több szálon fut, ami érthető is lenne egy izgalmas maffia-sztori láttán, de joggal várhatnánk el, hogy azért előbb-utóbb azért összefutnak. Nem futnak össze, sőt több esetben nyitva marad a kérdés, anélkül, hogy megtudnánk mi szerepe volt a filmben. Ami igazán bosszantó, hogy nem éri az adott pillanatban semmi váratlan a nézőt. Minden csavart előre ki lehet találni annak ellenére, hogy ezen törnénk a fejünket. A kameramozgások nincsenek összhangban azzal a feszültséggel, amit kelteni szeretnének vele, és amit a közönség érzékel. Az indokoltnál több szex, - gondolok a gyertyafényes jelenetre - ami látszólag olyan, mintha a rendezőnek nem lett volna vele más szándéka, csak pusztán még egy numera, hogy a publikum jól szórakozzon. Nem volt életszerű egy frissen szabadult drogdílertől a romantikus ágyjelenet, igaz, ágy nélkül. Felvonult az alvilág apraja-nagyja, ukrán, arab, magyar, de még egy japán, szamuráj karddal is. A kábítószer ömlik ki a vászonról. Az esélyt megadták maguknak a gyártók az izgalmas mozifilmhez, az más kérdés, hogy nem éltek vele. A filmzenéről sem lehet szuperlatívuszokban beszélni, olyan érzése van a nagyérdeműnek, mintha valaki bekapcsolva hagyta volna az mp3-as lejátszóját, kihangosítva. Semmi összefüggés a zene és a látottak között. A maffia-ábrázolás viszont kifejezetten jól sikerült, a drogosok miliője is életszerűnek hatott. A színészi munka sem volt rossz, kiemelném Törköly Levente játékát, aki a maffia főnököt alakította. A verekedős jelenetek inkább hasonlítottak egy próbafelvételre, ahol még csak gyakorolják a szituációt a szereplők.

    A Zuhanórepülés cím nagyon el lett találva, csak sajnos a film utóéletét illetően. Erősen kérdéses számomra, hogy megérte-e azt a 220 milló forintot rákölteni erre a műremekre, ami megítélésem szerint nem lett remek (sic!) mű. Értékelés: 65%

  TV kritika feladat (nem dícsértek meg ezért az írásért, vajon miért? )

Csillag születik (?)

Nehéz szülésnek ígérkezik

Újabb fantasztikus produkcióval állt elő az RTL Klub! Útjára indult a retro „Ki mit tud?” modern változata, a Ki mit nem tud? - avagy antitálentum kerestetik! A mottója lehetne inkább: „Tehetségesek kíméljenek!” A nagyérdeműnek olyan az érzése, mintha kifejezett koncepciója lenne a producernek, hogy még véletlenül sem szerepelhet színvonalas műsorszám. Ne csodálkozzunk ezen, amikor a legnézettebb adás a Győzike show hazánkban!

    Egész egyszerűen nem akarom elhinni, hogy erre van igény Magyarországon! Nem világos számomra, mit gondolnak rólunk, nézőkről, amikor előrukkolnak ezzel a minősíthetetlen kutyakomédiával? Ettől a lúzer show-tól még a Duna TV akváriumában úszkáló halacskái is több élményt nyújtottak. A zsűri persze az egekig emeli a csillag-jelölteket. A „fantasztikus” vagy „káprázatos” jelzők szinte a minimum az értékelésnél. Kicsit visszásnak érzem, hogy az a Fábry Sándor osztogatja a 10 pontokat orrvérzésig, aki a legjobban ágáll a „gagyizmus” ellen. Falusi Mariannak nem esik nehezére a dicshimnusz zengése akkor sem, ha a magasztalásának alanya, nemhogy a magas C-t képtelen kiénekelni, de még csak azt sem tudja mi az! Keleti Andreáról lerí, távol áll tőle, hogy megbántson valakit is, így viszont nehéz kritikusnak lenni. Nem lehet annyira rossz a produktum, hogy ne kapna dicséretet, de ha mégis kritizálják kissé, azt is csak módjával, nehogy azt higgye a sztárpalánta, hogy nem Isten áldotta tehetség! Azért a TV képernyője előtt ülőket sem lehet felmenteni egyértelműen! Ha egészen kivételesen kiszavaz a „bíráló” bizottság egy versenyzőt, aki már-már menthetetlenül reménytelennek tűnik, ebben az esetben beindul az sms-áradat és hipp-hopp újra megörvendezhet minket a következő részben fergeteges előadásával! Az ilyen és ehhez hasonló műsorstruktúra, ami a „Hogyan töltsük ki valahogyan a reklámok közti szüneteket?” elvét követi, hogyan is várhatnánk el a minőségi szolgáltatást? Folyik a népbutítás, sokkal inkább tudatosítják a fogyasztóval, hogy mindenki lehet sztár és a legcsekélyebb mértékben sem szükséges a hozzáadott érték. Nem számít egy csöppet sem, ha példának okáért az a személy, aki azt hiszi magáról ígéretes énekes, ország-világ előtt járatja le magát. Csak a nézettség az érdekes, az már senki emberfiát, sőt lányát sem érdekli, ki látja ennek kárát a későbbiekben? Kiből lesz az interneten vicc, vagy kinek fogják kiabálni az első koncertjén (amit egy művelődési házban tartanak) a következőt: „Nagyszínpad!”? A probléma eredendően abban keresendő, hogy egész egyszerűen nincs, vagy csak kis mértékben van szükség értékes műsorra. Természetesen megérthető a gyártó nézete is, miszerint minek gyártson drágán, sok munkával jót, amit alig néznek, ha lehet készíteni szerényebb összegből, kevés energiával rosszat, amit milliók tekintenek meg? A Csillag születik esetében történetesen nem beszélhetünk olcsó produkcióról, ezért érthetetlen miért nem adnak a nívóra? Gondolták, ha az a stáb jegyzi, mint a Szombat esti láz címűt, akkor egyenes út vezet a siker felé. Érdemesebb lett volna jobban feltérképezni a megmaradt reménységeket, amit a Megasztár, a Társulat vagy a jó ég tudja melyik tehetségkutató verseny nem „próbált” még ki. Attól, mert külföldön sikeres az a valami, esetleg egy konkurens adón, korántsem biztos, hogy tarolni fog a nézettséget illetően. Sőt! Kevesebb eséllyel indul az, ami már nem hat az újdonság erejével. Teljesen világos, hogy nagyon nehéz megújulni, valami mást kitalálni, mint megvenni annak a licencét, amit már régen adnak a külföldi műsorszolgáltatók, csakhogy kockázat nélkül nincs üzlet!

   Nagy változást ne várjunk addig a TV-csatornák kínálatában, amíg a kedves nézők nem tesznek valamit, ami visszaszoríthatná a méltatlan mutatványok sugárzását. Szerencsére egy óriási hatalom van a kezében a tisztelt előfizetőnek és ez a TÁVIRÁNYÍTÓ. Használja egészséggel!

 "Pályafutásom során ilyen agyafúrt írással még nem találkoztam" (Lukáts György) 

Képzelt riport egy beképzelt sportolóval

    Nagy nap a mai, nem gyakori egy újságíró életében, hogy a világ egyik legnagyobb sportolójával találkozhat. Nagy izgalommal készültem az interjúra, a legszebb öltönyömet vettem fel – gondoltam, nem maradhatok le a hatalmas sztár mellett, legalább az öltözetemben nem. Késésben voltam, de gondoltam időt nyerek, ha számításba veszem az esetleges lehetőségeket. Útban a megbeszélt hely felé próbáltam elképzelni, mit is kérdezzek ettől a nagy formátumú sportgurutól. Az még hagyján, hogy a saját kérdéseimet latolgattam, melyik lesz megfelelő, de a válaszait is ki akartam találni.

-         Jó napot kívánok, elnézést, hogy megvárakoztattam! – ez nyitásnak jó lesz, látja a tiszteletemet a bocsánatkéréssel.

-          Nem tesz semmit, ez ma már a harmadik interjúm és eddig mindenki késett, ez egy ilyen nap! – jól van, biztosan nem fog haragudni, nyugtattam magamat.

-         Meddig szokott várni a publicistára, mindig ilyen türelmes? – még egy utolsó magasztaló kérdés, aztán rátérek a tárgyra.

-         Általában türelmes ember vagyok, nekem is fontos, hogy a média képviselői jókat írjanak rólam, hiszen a mai világban szinte többet számít egy élsportoló életében a nyilatkozat, mint a teljesítménye. Persze, nálam is van egy határ, amit nem léphet át senki! – igen, ez egy normális reakció lehet.

-         Mondja meg őszintén, - ne beszéljen mellé - azon a szombaton, amiről beszél a világsajtó…- a csudába, megérkeztem, a taxi ajtaja kinyílik, ránézek az órámra, elkéstem. A sofőrnek odanyújtok egy ötezrest - nem kérek vissza - vetem oda futás közben. Felrohanok a lépcsőn, a megbeszélt helyen egy cetli a következő felirattal: „Ma Ön volt a második, aki megvárakoztatott! Nem tűröm el senkitől! Idióta újságírók!”

   Egy világ dőlt össze bennem, pedig én azt hittem hármat is vár. Nem vár, sőt nem is szereti az újságírókat! Már én sem kedvelem annyira, sőt semennyire, nem is értem miért akartam beszélni vele. Pedig biztosan büszke lehetett volna rá, ha ekkora kaliberű zsurnalisztával találkozhatott volna, mint én. 

 Budapest,2007.10.17.                                               

                                                          Zöldi Tamás